A minap beugrottunk látogatóba egy kb. 10 évvel fiatalabb ismerősünkhöz. Igen tanulságos beszélgetésbe elegyedtünk, vagyis inkább csak hallgattuk a panaszkodásait. A 20-as évei közepén jár, szuper állással, még szuperebb fizetéssel (bárcsak én is kapnék annyit – nőként – most, mint az ő kezdő fizetése volt…), de még mindig a szüleivel él. A tipikus „mamahotel” esete áll fenn. Soha nem lakott máshol, felsőoktatási intézmény és szak választásakor is az volt a legfőbb szempont, hogy ne kelljen elköltöznie. Nem fizetett soha egy számlát se, nem kellett a háztartásban feladatot vállalnia, sőt a mai napig is sok szükségletét (például étel, ital, tankolás, ruhák stb.) a szülei fizetik. (Micsoda „parti” nemde?) Mennyire idegen ez tőlem… Alig vártam, hogy önálló lehessek.
Ahogy ilyenkor lenni szokott, az önállótlanság, a tapasztalathiány, az állandó anyai pátyolgatás, valamint az, hogy milyen keveset látott, élt meg a világból azt eredményezte, hogy jóval éretlenebb egykorú társai többségénél. A gondolkodásmódján teljes mértékben kiütközik ez. Emellett nem néz, nem olvas híreket, nem követi, így nem is érti igazán a világ gazdasági-politikai eseményeit. De persze nem is érdekli ebből semmi. Szülei kétségbeesésére állandóan azt hajtogatja, hogy neki nem kell gyerek, család, nem akar családi házban lakni, falun vagy kisebb városban élni stb. Nézeteit nekünk is előadta, majd panaszkodott a szülei meg nem értésére: mennyire nehéz egymással élni, nem értenek semmit, telerakják felesleges szeméttel a lakást, nem férnek el... És amin teljesen ledöbbentem: „nem költenek semmire”. Nem-e? Rökönyödtem meg ezen a problémán. Dehogynem! Egyrészt egy, a nyugdíjas éveit éppen megkezdő, illetve az előtt álló két ember egyáltalán nem tanácsos, hogy minden tartalékait elszórja. Nem tudhatják előre, hogy hány évig lesznek nyugdíjasok, még 20-30, vagy kevesebb. Másrészt pont az ellenkezője igaz az állításának. Szerintem, mint kívülálló szerint, igenis „szórják a pénzt”. Huszonéves gyereküknek ők veszik az inget, nadrágot, boxert, hogy ne szakadtban járjon a szuper munkahelyre. Rengeteg felesleges ételt vesznek – kiemelkedően sokat esznek mindannyian, amitől persze a súlyuk is kiemelkedő. A távoli rokonságot is mindennel elhalmozzák (ajándékok, édességek). Ezek alapján inkább úgy látszik, hogy jóval többet takarékoskodhatnának, most, hogy a nyugdíjas évek alatt ne kelljen a már megszokott életszínvonalat jelentősen csökkenteni. A sokadik festmény, a tizedik pár cipő, csak mert épp leárazták olyan kiadások, amiket vissza lehetne szorítani. És ezek után azt hallani, hogy nem költenek semmire, egészen furcsa.
Ugyanakkor valóban, ha a másik gyerekük panaszkodott volna így, akkor kicsit más érzésekkel fejeztem volna be a társalgást. Tudni kell ugyanis, hogy az idősebb gyermek jóval korábban önálló lett, saját család, gyerekek, kis lakás, jóval szerényebb körülmények, lényegesen kevesebb fizetéssel. De a „mamahotel” itt már nem érezteti ugyanazt a gondoskodást. Hiába hát, mindennek van előnye és hátránya egyaránt. Egyébként (nem mellékesen) a szülők 5-6 ingatlannal rendelkeznek (de egyet sem adtak gyerekeiknek).
Nagy a generációs - és korkülönbség köztük, későn született a kisebb gyerek. Sok a konfliktus, de mégis ott van a biztos, támogató környezet.
A sors furcsa véletlenje, hogy még aznap a városban pár percre összefutottunk a szülőkkel is, akik szintén a fiúkra panaszkodtak. „Olyan gyerek, felelőtlen, butaságokat beszél, folyton ingerült, sokat kiabál…”, és ami a legjobb: „nem költözhet el otthonról, mert nem tudna önállóan semmit se tenni.”
Érdekes volt hallani a több fél különböző véleményét. Valahogy nem tudom megérteni azt, hogy a húszas évei közepén járó gyerek miért ne költözhetne el. Úgy tűnik, hogy minden, amit kritizálnak a fiuk viselkedésében, személyiségében, azért valójában ők maguk okolhatók. Hiszen ők nem engedték soha sehova, rátelepedtek. Az időnként hangos, agresszív megnyilvánulás egy az egyben az édesapától tanult viselkedés. Hány szülőt hallok panaszkodni, hogy „Uram Isten, milyen lett a gyerek!”. Érdekes módon még egytől se hallottam azt, hogy valamit elrontottak volna a nevelésen, egy-két dolgot nem így kellett volna csinálni, vagy egyáltalán bármi közük lenne ahhoz, hogy ilyen lett. Pedig hányszor, hány helyről kaptak figyelmeztetést, hogy nem kellene más bánásmódot alkalmazni a két gyereküknél csak azért, mert ekkora a korkülönbség (késői gyermek). Furcsa, hogy mindig mindenki más hibás, de ők maguk nem. Profira fejlesztették a technikát a kifogáskeresésben és mások hibáztatásában. Ugyanakkor érthető, hiszen sokkal könnyebb lelkileg feldogozni azt, hogy más a hibás valamiért, mindenért, mint azt, hogy mi hibáztunk.
Számomra a legfőbb tanulsága az egész történetnek és így az egész napnak az volt, hogy objektíven kell kezelni a helyzetet, amennyire csak lehet. Be kell ismerni saját hibánkat, és önismeretet sem árt fejleszteni.
