Az elmúlt évben egyre több olyan hír – és kommentek áradata – jött velem szembe a hírportálokon és a közösségi oldalakon, melyek azt kritizálták, hogy mennyire túlterheltek a fiatal diákok. Sok a tanóra, sokat kell otthon is tanulni, nem marad idejük semmire, fáradtak, stresszesek, kedvetlenek. Pszichológusok, gyermekpszichológusok, szakemberek is folyamatosan felhívják a figyelmet a túlterheltség veszélyére. Rossz az oktatási rendszer – nem kétség. De valóban csak ott kell keresnünk a hibát?

Úgy látom, egyre nagyobb a verseny a szülők között is, mellyel még jobban nyomasztják, terhelik a gyermekeket. Csak a saját környezetemben több meglepő esettel találkoztam. Nézzünk pár példát, mindjárt világos is lesz, hogy mire akarok kilyukadni:

• Zsuzsa fia alsós. A kötelező órák, iskolai feladatok mellett édesanya kívánságára még hetente több alkalommal jár néptáncra, úszni, németet tanulni és emellett zongoraórákat is vesz. Vagyis a kötelező programjain kívül még sok külön foglalkozást is szerveztek neki. Hiába tanul németet, úszást, éneket az iskolában is, hiába van mindennap testnevelés óra.
• Kati gyermeke épphogy elkezdte az iskolát. A kötelező feladatok, órák, szakkörök, rendezvények mellett jár néptáncra, csellózni, sakkozni, focizni. Sok fellépésen vesz részt. Bár kifejezetten jók az eredményei, minden szabad percében – még hétvégén is – nagymamája vagy édesanyja gyakoroltatja vele az írást, olvasást, helyesírást. Játszani, pihenni keveset tud.
• Klári lánya szintén alsós. Neki is több iskolán kívüli tennivalója akad minden héten: kézilabda, foci, néptánc hétköznapokon, valamint őt is fellépések és extra tanulás várja hétvégente.

Nem egyszerű ma szülőnek lenni, de gyermeknek sem. Nagyon sok szülő esik abba a hibába, hogy túlterheli saját gyerekét. Nem elég, hogy az iskolában egyre több mindent kell tanulni, sok elvárásnak kell megfelelni még a szülők felé is. Sokan versenyeznek, dicsekednek: az én gyerekem ezt is tudja, tud zenélni, kottát olvasni, jár énekkarba, jár táncolni, sportolni, sőt még fellépései is vannak, illetve a csapattal meccsei. Tökéletesen ír, olvas, számol, osztályelső és egyszerre több idegen nyelvet is tanul. Aztán csodálkozunk, ha hamarosan szomorúan közli, hogy már nem is szeret iskolába menni. Hiszen játszani, pihenni alig van alkalma. Csökken a családdal, szeretteikkel eltöltött minőségi idő. Ez persze kellemes is lehet néhány szülőnek, hiszen a munka, házimunka, ezer egyéb feladat mellett, a tanórákon és az iskolai feladatokon, rendezvényeken túl is több órára le lehet passzolni a gyereket olyan helyre, ahol még fejlesztik is – legalábbis reményeik szerint többszörösen hasznot húznak az egészen. De nem gondolnak a lelki tényezőkre. Nem figyelnek, mikor a gyerek azt mondja, nem szeret iskolába járni. „Ugyan már, hiszen minden gyerek ezt mondja!”. „Persze, mert ő csak játszani akarna mindig!” – halljuk a megdöbbentő szülői választ.

Szomorú az is, hogy ez a jelenség már nem csupán a kisiskolásoknál, de a még kisebbeknél – óvodás, bölcsődés gyereknél – is megjelent. Sokan minden napot telezsúfolnak foglalkozásokkal. Minél többet akarnak tanítani, mutatni a kicsiknek, folyamatosan fejleszteni őket. Elérni azt, hogy mindenben tökéletesek legyenek, sőt a legjobbak a környéken. Eközben az egész nap, az egész hét rohanás, rengeteg inger terheli őket. Járnak ringatóra, babatornára, úszásra, táncra, beszélgetős babaklubba, de baba angolra és jógára is. Ugyanakkor érthető az is, hogy az anyukák más felnőttek társaságára is vágynak, így szívesen mennek több ilyen babafoglalkozásra, ahol amellett, hogy ők beszélgethetnek, a babák is találkoznak velük hasonló, de idősebb és fiatalabb gyermekekkel is. De sajnos hallani azt is, hogy folyamatosan versenyeznek. Kinek hány kiló, hány centi a gyereke, éppen mit tud, hány héttel előzte meg a fejlődésben a többi gyereket. (Erről itt is olvashatsz: Rivalizálás az anyák között.) Ezzel a folyamatos teljesítés- és megfeleléskényszerrel stresszelik mind magukat, mind a gyereküket, de még a környezetüket is.

Nem csak az iskola, nem csak az oktatási rendszer felelős a gyerekek mindennapjait megfelelővé tenni. Tegyünk mi is azért, hogy minél nyugodtabb, egészségesebb és boldogabb gyermekeink legyenek! Ne hajszoljuk bele felesleges versenyhelyzetekbe, ne terheljük túl őket! Hagyjuk játszani, hagyjuk pihenni is őket! A játék is lehet ugyanolyan jó fejlesztő, mint a sok különóra. Szervezzünk és szerezzünk élményeket is nekik a sok tanulnivaló mellé: kirándulás, családi együttlétek, stb. De ami a legfontosabb, figyeljük a visszajelzéseikre! Lássuk meg, hogy mikor nem bírják már tovább az extra feladatokat. Ne várjuk meg, hogy megutálják az egész iskolát, a tanévet a túl sok teher miatt.

(1. Kép: Leah Anne Thompson/iStockphoto. 2.kép forrása: http://www.collegesupportnw.com)

Ma már természetes, hogy nagyon sokat vásárolnak az emberek. Felhalmoznak ruhákat, tárgyakat, mindent, amire van keret, sokszor zsúfolásig megtömve a kisebb lakásokat vagy a nagyobb házakat is. Vannak, akik gyűjtögetnek, „jó lesz ez még valamire” mentalitással a végsőkig őrzik a megunt, kinőtt, nem használható tárgyakat, ruhákat egyaránt. Mások egyszerűen kidobják, amire már nincs szükségük. És szerencsére sokan vannak olyanok is, akik úgy döntenek, hogy nem dobják ki és nem is tárolják a felesleget, inkább odaadják olyanoknak, akiknek nagy szükségük van erre. Duplán jó érzés ez, hiszen egyrészt több hely szabadult fel a szűkebb életterükben, másrészt érezhetik, hogy jót tettek, segítettek, önzetlenek voltak.

Évekkel ezelőtt elárasztották a fehér konténerek az országot, melyekbe cipőt-ruhát lehet dobálni. Annak ellenére, hogy ez alapvetően jó dolog, rengeteg rémes hír is keringett ezekről az elmúlt években: állatokat dobtak bele, állatok másztak bele, emberek másztak bele, emberek lógtak félig ki belőle, emberek szorultak bele… Egyesek kidolgoztak különböző technikákat, hogy a könnyen bejuttatott ruhákat ki is tudják szedni. Sajnos ezt követően szétszórták, majd otthagyták a ruhákat a konténerek mellett. Esőben, hóban, fagyban, napsütésben. Így volt ez a lakótelepen is, ahol élek. Elkerülhetetlen volt, hogy ezt bepanaszolják az itt élők, így szépen lassan minden ilyen konténert eltávolítottak. A normál kukákat pedig (mert nem csupán ruhákat gyűjtöttek, hanem a rendes kukákat is áttúrták, kiborították) körbekerítették kulcsra zárható ketreccel. Ennek ellenére a mai napig megdöbbentő, hogy még így sincs rend, hiszen a nem „turkáló”, „guberáló” emberek sem képesek tisztán tartani a kukák környékét. Egyszerűen nem rakják bele a szemetet. Többször látom azt is, hogy bár valószínűleg adakozó, segítő szándék vezérli őket, pont az ellenkezőjét érik el.

Egyik éjjel megjelent a kukák mellett (a zárt ketrecen kívül) több kék zsák. Ezekben az egyik szomszéd kiselejtezett ruhákat, tárgyakat tett ki. Mivel a lomtalanítás már hetekkel korábban lezajlott, a kukákban pedig volt még hely, így azt gondolom, arra számított, hogy majd a hajléktalanok, illetve a többi környéken kukázó (a szelektív kukákat még mindig nem kerítették körbe, így azokban minden nap turkálnak) kiválogatja, hogy mi kell neki és elviszi, használja. Hát, kiválogatták! Reggelre az összes zsákot szétszaggatták, minden a földön hevert. Nyilván hasznos kincseket keresett valaki, de nem talált. Cserébe mindent szanaszét hagyott. Ahogy az lenni szokott, nem sokkal később elkezdett zuhogni az eső. Egyre rosszabb látványt nyújtott a terület. Másnap hatalmas erejű szél volt, így a szétszórt holmik és a kék zsákok beterítették az egész környéket. Több napig csodálhattuk ezt a látványt, hiszen a hiába jött a kukásautó a szemétért, ezt nyilván nem kezdik el összeszedegetni. Sajnos azt kell mondanom, hogy nagyfokú naivitás jellemzi azt, aki úgy gondolta, hogy majd így segít valakinek. Inkább csak ártott, csak több embernek adott felesleges feladatot, bosszúságot okozva ezzel öröm helyett. Nem, ez nem segítség. Nem, ez így nem adomány. És mit tehetett volna ehelyett? Bármit. Ennél gyakorlatilag minden jobb megoldás, hiszen az első ideérkező kiborította, sárba dobta, ott hagyta megázni stb. Így már soha senki nem fogja ezeket használni, még akkor sem, ha egyébként még használható dolgok voltak a zsákokban. Kétségkívül a legjobb megoldás az lett volna, ha elviszi a Magyar Vöröskereszt helyi szervezetéhez. Ez pedig mindösszesen 4 percre van autóval, illetve 13 percre gyalog (a Google Maps szerint). De emellett persze megvárhatta volna a következő lomtalanítást, betehette volna a kukákba, elvihette volna egy fehér konténerbe, egy idősek otthonába, anyaotthonba, egyéb szegényeket segítő szervezethez… De akár a legközelebbi H&M-be is vihette volna, ahol egy szatyor használt ruháért cserébe adnak egy 500 Ft-os vásárlási utalványt, amit 2500 Ft értékű nem akciós termék(ek) vásárlása esetén használhat fel. Lehet még fokozni: ha ő nem vásárol ilyen márkát, adja olyan ismerősnek a szatyrokat, aki gyakran vásárol ott, és máris segített neki szatyronként 500 Ft-tal. Lényeg, hogy BÁRMI jobb lett volna ennél.

Az nem mentség, hogy őt csupán a „jó szándék” vezérelte, és annak kellene, hogy több esze legyen, aki szétdobálta. Egyrészt sajnos teljes mértékben előre látható, hogy ha kiteszünk valamit, akkor ez történik. Másrészt nem a kijelölt helyre tette a szemetet, hiszen azt a zárt ketrecen belül, illetve a szelektív kukában kell elhelyezni. (Nem, nem lakunk olyan rossz környéken, máshonnan járnak ide válogatni. Nem Budapest – felesleges találgatni, a lényeg nem ez.)

Tanuljunk meg adni is, ne csak kapni! Nagyon helyesnek tartom azt az alapelvet, hogy amire nincs szükségünk, adjuk olyannak, aki még tudja használni. Ezáltal is óvjuk a környezetet, kevesebb szemetet termelünk, csökkentjük az otthoni zsúfoltságot, de ami a legfontosabb, segítettünk másoknak. De ne felejtsük el eközben használni az eszünket!

Az emberek zöme év végén általában fogadalmat tesz. Új év kezdődik tiszta lappal, új lehetőségekkel. Végiggondolják, értékelik az eltelt 12 hónapot, vagy az életük egy-egy szakaszát, előretekintenek és kigondolják, hogy egy év múlva, vagy akár később mit szeretnének elérni. Szeretem ezt az időszakot. Ilyenkor mindenki egy kicsit jobb szeretne lenni. Hiszen általában jó dolgokat kívánunk, fogadunk meg: például életmódváltást. Leszokni a cigiről (őszintén kívánom, hogy mindenkinek sikerüljön, aki ezt tűzte ki célként – én sosem dohányoztam), fogyni, többet sportolni, kirándulni, nyaralni, több időt tölteni a családdal, több pénzt keresni, stb. Olyan jó lenne, ha sikerülne mindenkinek ezeket a jó dolgokat megvalósítani, ha minden évben mindenki egy kicsivel jobb lehetne.

Már január közepe van. Ilyenkor még talán észbe kaphatunk, hogy amiket Szilveszter éjjel megfogadtunk, be is tartsuk, de az is lehet, hogy páran már fel is adták.

Persze én is próbáltam gondolkodni decemberben (már amennyire "halottam a gondolataimat" a nagy nyüzsgésben és a sok teendő közepette), hogy mit is fogadjak meg 2018-ra, amit talán sikerülhet is betartani. Igen, én is szeretnék leadni 5 kilót, szeretnék sportolni, mozogni, még jobban odafigyelni az egészségemre. Sok minőségi időt tölteni a gyermekeimmel, de természetesen azt is szeretném, hogy az apjukkal is sikerüljön ez – közösen és kettesben is. Terveztem programokat, kirándulásokat. Terveztem, hogy felkeresem a barátaimat online és személyesen is egy-egy jó beszélgetés, vagy egyéb közös program erejéig. (Itt olvashatod a tavaly októberben-novemberben tett fogadalmamat: barátság challenge I, barátság challenge II.). Szeretnék spórolni, félretenni, sőt erősen gondolkodok egy új munkán is (vállalkozás). Nagyjából végigfutottam azt is, hogy mik azok a nagyobb tételű dolgok, amiket idén feltétlen be kell szereznem, ahogy azt is, hogy a lakásban min kell alakítani. Listák, listák, listák…

Unatkozni nem szeretek. Általában többet tervezek egy napra, egy hétre, egy hóra vagy egy évre, mint amit képes vagyok teljesíteni. Ez egyrészt motiváló, hiszen így igyekszem tevékeny maradni, ugyanakkor sokszor lehangoló, hogy még mindig mennyi mindent „kell” csinálnom. Időnként elég stresszesen is élem meg ezeket a feladatlistákat, vagy kudarcként, ha nagyon elhavaztam. Így végül mérlegeltem, és arra jutottam, hogy idén az a legfőbb fogadalmat, hogy igyekezni fogok nem túlvállalni magam. Így kevesebb lesz a stressz, az idegeskedés, a nyomás. Így, bár kevesebb tétel szerepel majd a napi, heti teendőket összefogó listákon, de legalább teljesíteni tudom majd mindet, és ezzel több sikerélményem lesz. Pihentebb leszek, és talán boldogabb is. Ez pedig nem csupán nekem, hanem a gyermekeimnek, a páromnak, a családtagoknak és barátoknak is fontos. Hiszen egy nyugodtabb anya mellett mindenki boldogabb!

Kívánom, hogy sikerüljön mindenkinek a legtöbb jó fogadalmat valóra váltani. Te mit fogadtál meg?

Újra véget ért egy év, és már el is kezdtük az újat. Kisgyermekesként úgy érezni, hogy csak úgy repülnek a hónapok, évek. Főkent akkor tűnik így, mikor ránézünk a gyermekeinkre, és megállapítjuk, hogy milyen nagyok, ügyesek, okosak. Nem is olyan régen még csak arról beszélgettünk, milyen jó lesz majd, ha nekünk is lesz babánk, aztán eszünkbe jut a pozitív teszt, az örömteli várakozással töltött néhány hónap. Mennyi idő is telt már el azóta! Most pedig már mekkora, sőt mekkorák!!

Minden évben nagyon várjuk a decembert, hiszen az ünnepek és a szabadságok révén ilyenkor több időt tölthetünk együtt. Még a napokat is számoljuk vissza karácsonyig, illetve a szabadság kezdetéig. De jó is olyankor, végre mindannyian együtt játszunk, nevetünk, megosztjuk az itthoni feladatokat, kipihenjük az évet. Illetve nem, hiszen olykor fáradtabban kezdjük az Újesztendőt, mint gondolnánk. Ebben az időszakban rengeteg vendég jön, sütés-főzés, takarítás, ajándék csomagolás, szervezkedés, minden van. A takarítás, rendrakás folyamatos az újabb és újabb vendégek miatt. Amit a Karácsonyon, Szilveszteren, Újéven kívül még néhány szülinap és névnap is megkoronáz sokaknál. A sok tennivaló ellenére természetesen boldog ez az időszak, hiszen olyan rokonokkal is láthatjuk végre egymást, akikkel évente talán egyszer, vagy kétszer van alkalmunk találkozni. (Kivéve, ha valami betegség vagy egyéb megakadályozza ezt most is.)

Már pár nap után feltűnik, hogy a család, de főként a kicsik napirendje teljesen felborul, bármennyire is igyekszünk ettől megóvni őket. A 2 órás út után ideérkező vendégeket fogadnunk kell, és nem rakhatjuk ki őket idő előtt. A 1,5-2 szobás panelban pedig nehéz olyan csendes sarkot találni, ahol a kicsik lepihenhetnének ebéd után – már persze ha egyáltalán nem ellenkeznének minden létező módon ez ellen. Az ebéd utáni alvás tehát megcsúszik. Sebaj! Ilyenkor ez sem számít, majd alkalmazkodunk. Aztán egyre több nap csúszik el a délutáni, majd az esti altatás is. Hiszen annyira, de annyira lelkesek, hogy apának is hirtelen korlátlan ideje lett játszani, hogy izgalmukban képtelenek kikapcsolni. Szeretnék ebben a 10 napban ezt az időt maximálisan kihasználni. Persze naivan, mi szülők azt hisszük, hogy a két ünnep között, mikor épp vendég se jön, majd végzünk azokkal az év közben elhalasztott feladatokkal, amiket idén azért még mindenképp meg akartunk csinálni, de valahogy sehogy se jutott rá idő. Rá kell ébredni, hogy bizony most sem fog. Hiába vagyunk mi, felnőttek mindketten itthon. De miért is gondoltuk ezt? Talán azért, mert még mindig bennünk él az a gyermekek előtti időkből berögzült kép, hogy ilyenkor több időnk van, és pihenhetünk is. Ezzel szemben nekem, mint anyukának ugyanúgy el kell látnom a hétköznapi (gyerekekkel és háztartással kapcsolatos) dolgaimat, sőt a vendégsereg miatt ez még több is lett. Ugyanakkor ettől még rendkívül jó ez az együtt töltött 10 nap. De mindenképpen meg kell tanulni azt is, hogy ne tervezzünk semmi extrát ezekre a napokra, semmi plusz feladat, amiket év közben nem végeztünk el – megvárnak ezek majd jövőre is.

Aztán elrepül ez a néhány nap is. A Szilveszter izgalmait is magunk mögött hagyjuk, majd megkezdjük az Újévet az új, érdekes játékokkal, amikkel decemberben gazdagodtunk és várjuk, hogy a kissé felborult napirend újra helyreálljon. Bizony kell pár nap, mire kipihenjünk ezt a decembert és a kicsik újra megszokják a hétköznapok menetét.

Legyen mindenkinek egészséggel, örömmel, szeretettel és sikerélményekkel teli a 2018-as év is!

Vannak anyák, nők, akik folyton tökéletesnek próbálnak látszani. Mindig egy makulátlan, tiszta, precíz és hibátlan képet igyekeznek mutatni magukról a külvilág felé. Hogy miért nem jó ez? Egyrészt ez egész egyszerűen a többiek megtévesztése, másrészt nem hiteles, visszatetsző. A normális, átlagos emberek pedig szeretik az emberi kapcsolataikban az őszinteséget. Ha az édesanyák között vizsgáljuk ezt a témát, akkor pedig kifejezetten érzékeny területre érkezünk.

Nagyon nehéz ma anyának lenni. Vagy úgy is mondhatnám, hogy nem könnyítik meg a maguk dolgát az édesanyák, de persze a legtöbbször mások sem segítenek nekik ebben. Egyszerre több fronton is szeretnének maximumot nyújtani: anyaként, feleségként, barátnőként, társasági emberként, és dolgozó nőként egy szuper karrierrel és magas keresettel rendelkezni. Sőt olykor nemcsak ők várják ezt el maguktól, de a külvilág, a társadalom is. Ezeket viszont szinte lehetetlen elérni egyszerre. Főleg nem akkor, ha nem lehet kellő mennyiségű segítségre támaszkodni, és végképp nem a baba megszületését követő időszakban.

Szülés után ugyanis egy alapvetően új élethelyzetbe kerülnek. A mindennapokban a gyermek ellátása, nevelése kerül a középpontba, ez pedig azzal jár/járhat együtt, hogy egy ideig a korábbi barátokkal, ismerősökkel, munkatársakkal ritkábban lehet tartani a kapcsolatot. Ilyenkor akarva, akaratlanul is egy új közegbe csöppennek: a környékbeli édesanyák közé – akár a játszótéren, játszóházban, babaprogramokon vagy pedig sétáltatás közben. Bár általában nem életre szóló barátságokat keresnek ilyenkor egymás közt a nők, mégis fontos, hogy jó kapcsolatok alakuljanak ki, hiszen nagyon sokat tudnak egymásnak segíteni. Sok hasznos tanácsot, tippeket tudnak adni, ami időt, energiát, pénzt spórolhat, vagy csak segít nyugodtnak maradi. Emellett egész egyszerűen óriási segítség az is, ha csak meghallgatnak, beszélgetni lehet valakivel, hiszen van, hogy napokig a házastárs (élettárs) és a baba mellet nincs kihez szólni. Ilyenkor egymás támaszai lehetnek a nehezebb időszakokban (pl. amikor beteg a gyerek). De millió más területen is egymás segítségére lehetnek.

Azonban nagyon nehéz kialakítani jó kapcsolatot az anyák egy bizonyos rétegével. Azokkal, akik folyton a megtestesült tökéletességet igyekeznek mások felé mutatni. Ahogy írtam, ez a fajta viselkedés nem tűnik őszintének, hiszen mindenki tudja, hogy egy kisgyermek mellett sok probléma is felmerül. Másrészt nincsenek tökéletes anyák tökéletes gyerekekkel, mindenkinek van erőssége, gyengesége, mindenki jobb valamiben a többihez viszonyítva. De azok az anyák, akik minden áron ragaszkodnak a tökéletes idill sugárzásához, csak azt érik el, hogy a másik anya, aki kevésbé magabiztos, esendőbb, rossz anyának érzi magát a társaságában. Azt pedig egyáltalán nem jó túl gyakran érezni, hogy rossz anya vagy. 

Ezek a nők tévesen azt hiszik, hogy akkor kapnak több szeretetet, több elismerést, ha ők a legjobbak minden területen, a legjobb anyukák, a legjobb gyerekekkel, a legjobb állással, a legjobb lakással, ők a „leg-leg-leg”… Valójában viszont sok esetben annyira visszatetsző ez a „máz”, hogy pont emiatt szeretik őket kevésbé, és emiatt maradnak egyedül, barátok nélkül. Legyetek tehát őszinték! Mutassátok meg a valós éneteket, a hibáitokat is, ne csak egy tökételes képet! És akkor embernek fogtok tűnni, esendőnek, igaz barátokkal, jobb és mélyebb kapcsolatokkal fogtok rendelkezni.

Minden gyermeket váró pár életében eljön az a pont, mikor babakocsit kell választania gyermekének, na meg persze magának is. Hiszen egy csomó olyan szempontnak is meg kell felelnie, ami a szülők számára fontos elsősorban, a szülők mindennapjait könnyíti meg. Ebben a posztban nem fogok ajánlani egyetlen egy babakocsi márkát és típust sem, ehelyett szokás szerint arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy mennyire félrevezető lehet, ha másokra hallgatsz, ha elsősorban az alapján döntesz, hogy melyik mennyire menő vagy mennyire drága.

Várandós nők gyakran kérnek tanácsot online a baba-, illetve baba-mama csoportokban, hogy melyik babakocsit érdemes megvenniük. Ezeknél a posztoknál kivétel nélkül megy a győzködés, oktatás, sokszor akár vérre menő harcok, hogy eldöntsék, kinek is van igaza a témában. Számomra még mindig meglepő, hiszen én azok közé tartozok, akik természetesen válaszolnak, ha megkérdezik, hogy melyik babakocsit, és miért azt választottuk, de soha nem kezdenék el győzködni se egy ismerőst, se egy ismeretlent, hogy bizony neki is pontosan ezt a típust kellene használnia.

Több olyan írást is találni az interneten, melyekben szépen pontokban felsorolják, hogy mit tudjon a babakocsi. Általában a legújabb, legtöbbet tudó babakocsit ajánlják. (Legyen nagy, felfújható kereke, állítható karmagasság, átfordítható, rugós, nehéz váz. Változó, hogy 3 vagy 4 kereket preferálnak épp.) Több elemzésben láttam, hogy az az általános javaslat, hogy amennyiben nincs pénzed egy ilyen magasabb kategóriásra, akkor használtan vedd meg inkább, mint hogy egy alacsonyabb kategóriás babakocsit válassz. Ahogy tapasztaltam, nagyon sok anyuka ez alapján ítéli meg a többi anyukát. Vannak akik már szakértőnek is nevezik magukat a témában, hiszen állításuk szerint mindennek utánajártak és már kb. a tizedik drága babakocsit próbálják, mert egyik sem felel meg sem nekik, sem a kicsinek. Ezek a tipikus "expert anyukák" nemcsak ebben a témában, de megannyi más helyzetben is szeretnek ítélkezni, kioktatni, elfelejtve azt, hogy minden gyerek, minden szülő más. Így más is az elvárás, és persze más az, ami megfelel. Ha egy családnak az az elsődleges szempont, hogy könnyű legyen a babakocsi, minimális helyet foglaljon, hogy az autó csomagtartójában kényelmesen be lehessen tenni úgy, hogy még a csomagok is beférjenek (és itt nem a sportbabakocsiról, hanem mózeskosárral, sportrésszel és hordozóval rendelkező 3az1-ben típusról van szó), akkor nem a nehéz vázzal, hatalmas kerekekkel rendelkező óriási kocsi lesz a nyerő. Szintén ugyanaz a helyzet, ha lift és tároló hiányában a gyerekkel együtt a babakocsit is fel kell hurcolni a második vagy harmadik emeletre, hiszen ilyen helyzetben már egy-két kiló különbség is nagyon sokat jelent.

Egyszerűen meg kell érteni, hogy attól, hogy valaki a csúcskategóriás babakocsit megengedheti magának, és el is várja azokat a funkciókat, amiket az tud, még nem mindenkinek van arra igénye vagy lehetősége. Miért kell elítélni? Miért kell földbe döngölni, a másikat? Miért kell bizonygatni, hogy az nagyon nem jó kocsi, biztos rosszul döntött, biztos rossz szülő, mert nem fogadja meg a tanácsot? Több olyan szülőbe futottam már bele, akik 1,5 év alatt már az ötödik vagy tizedik drága babakocsit cserélgetik, mert a gyerek nem szereti vagy hamar kinőtte, vagy az ő elvárásaiknak nem felelt meg. Sajnos ők pont abba a hibába estek, hogy elhitték a dicsekvőknek, a hangosan kiabáló megmondóembereknek, hogy nekik bizony ilyen kocsit kell venni, mert csak ez a jó, csak ez a menő, ahelyett, hogy őszintén végiggondolták volna, hogy mire is van szükségük. Mik az igények? Hányszor, hol fogják használni? Kell nagy rakodótér az alján? Városi járdán, macskakövön, fűben tolják gyakran? Kell cipelni, autóba berakni vagy tömegközlekedni? Meddig akarja használni, ill. szeretné cserélgetni vagy keres egy olyat, ami születéstől akár 3 éves korig is jó? Ha megtalálta, ha elégedett, akkor pedig örüljünk vele akkor is, ha éppen nem felfújható óriási kerekei vannak, ha nem annyi kerékkel, vagy nem nehéz vázzal, nem 200-as UV-szűrős kupolával és nem állítható karral rendelkezik, hanem egy egyszerűbb, olcsóbb, de az igényeknek tökéletesen megfelelő, biztonságos, kényelmes babakocsit találtak. Felejtsük el azt, hogy csak az a jó, ami nekünk, a szomszédnak, vagy a barátnőnknek van. Mindenki gondolja végig, hogy milyen szempontoknak kell megfelelni, valamint azt, hogy mennyit engedhet meg. A többiek pedig fogadják el a döntést.

Egy jó ideje nagyon népszerű és társadalmilag elfogadott lett az apás szülés, vagyis az, amikor a szülőszobára a férj (társ) kíséri el a vajúdó nőt, és a szülés alatt is mellette marad. Nem volt ez mindig így. Édesanyám például minden szülésénél egyedül volt (a kórházi személyzettel), miközben édesapám nem hogy a szülőszobán, de a kórház közelében sem volt, hiszen éppen katona volt az ország másik felén. Ennek ellenére mai napig sem érzi úgy, hogy problémát okozott volna neki, hogy nem volt apás szülésben része. Nem is illett ez akkoriban - mondják sokan. De mégis mi a helyzet manapság? Rengeteg sztorit, élménybeszámolót olvasni az apa szülés közbeni jelenlétéről. Általában az előnyöket hangsúlyozzák, a hátrányokat csak nagyon ritkán, egy-egy nagyon őszinte apuka hozza fel időnként. Úgy érzem, hogy ma már átestünk kicsit a ló másik oldalára. Megosztom én is veletek, a tapasztalataimat.

Első gyermekünk megfoganását követően lelkesen vetettük bele magunkat az újdonságba. Készültünk rendesen, vártuk az új kalandot, aminek csak tudtunk, utánajártunk. (Maga a gyermek is tervezett volt, nem csak úgy becsúszott, meglepetés gyerek.) Természetesen szülést felkészítő tanfolyamon is részt akartunk venni, így arra is jelentkeztünk. A tanfolyam első alkalmán, a bemutatkozáskor el kellett mondani, ki hány hetes, milyen nemű babát vár, milyen szülést tervez stb. Mert ugye ma már azt javasolják nagyon helyesen, hogy tervezd meg a szülést. Legyen egy forgatókönyvet, mit hogyan szeretnél, melyik kórház, melyik orvos, szülésznő, dúla, milyen módon, milyen póz, érzéstelenítés (ha a kórház engedi) és legyen e kísérő. Mi is sokat beszélgettünk erről, és egy véleményen voltunk: nem szeretnénk, ha bent lenne. Én ismerem magam, és úgy gondoltam, hogy csak zavarna, és nem szeretnék előtte szülni. Ő pedig a leghatározottabban ellenezte, hiszen a kórházban mindig rosszul van, nem bírja a vért, és csak elájulna. Nincs tehát semmi gond, mindenki azt kapja, amit akar, senki sem sértődik meg. A tanfolyamon nagyjából középen ültünk, így a fele társaság már bemutatkozott előttem, mire szót kaptam. Mondanom se kell, én voltam az első, aki azt mondta, hogy nem lesz apás szülés. Végig sem mondhattam, hogy én sem szeretném, azonnal sajnálni kezdtek, beleértve a tanfolyamot tartó hölgyet is, és ment a „gondoljátok csak át", „majd ha odaértek, meglátjátok” típusú tanácsadás. Azt azért megjegyzem, hogy egy másik apuka azonnal erőt kapva közölte, hogy ugye-ugye, ő se bírja, nem is szeretne, de felesége nem hagy más választást. Megdöbbentő.

 A szülésznő kiválasztásakor egy ismerkedő találkozást tartottunk, amikor én szintén elmondtam neki, hogy mi az elképzelésünk. Apa a kórházban lesz, de a szüléskor szeretném, ha nem lenne bent. Nagyon megértő volt a szülésznő, és mondta, hogy olyan lehetőségünk is van, hogy mikor beérünk a kórházba, és az orvos megvizsgált, akkor mellettem maradhat a szülőszobán a vajúdás közben, majd amikor a tolófájások és maga a kitolás megkezdődik, akkor kimegy a folyosóra. Ezt követően pedig visszahívják, amint kibújt a baba és elkezdődött az aranyóra (aranyórák). Sőt még az első fürdetésnél, mérésnél is ott lehet. Meg is örültünk mindjárt, hiszen ez apás szülés is, és nem is. Igazán nekünk való alternatíva. Hiszen támogatni tud, mellettem van, segít, majd ugyanúgy élvezi a baba első óráit, átérzi a születés csodáját, úgy hogy közben nem lát vért, nem ájul el, és nem megy el a kedve a továbbiakban tőlem.

A szülésznő elmesélt nekünk néhány negatív történetet is, hogy erősítse bennünk, hogy nem baj, ha nem vesz részt a szülésen az apuka. Elmondta, hogy sajnos több családnál, ahol ő segédkezett és apás szülés volt, később pont emiatt lett válás. Vannak nők, akik nagyon nehezen viselik az elhúzódó és rendkívül fájdalmas vajúdásukat, és ilyenkor olyan érzelmek, olyan indultatok és mondatok törnek elő belőlük, amit nem minden férj tud elengedni a füle mellett. Volt, aki olyan hévvel annyira csúnyán beszélt mérgében az anyósáról ott a szülőszobán, amit a férj nem tudott megbocsátani, és később el is váltak. (Itt biztosan volt egy igen erős anyós-meny ellentét már a szülés előtt is, ami így a terhesség-szülés alatt kicsapódott az anyukából.) De a másik végletre is mondott példát: volt olyan eset is a pályafutása alatt, amikor az após ment be a kismamával a szülőszobára, és minden rendben zajlott. Ilyen megoldásokat végképp nem akartam, bár édesanyám is felajánlotta eddig minden szüléskor, ha szeretném, akkor bejön velem, de nem kértem. Szerencsére jól alakult az első szülés, teljes mértékben úgy, ahogy azt a szülésznővel elterveztük. Bementünk, megvizsgáltak, elhelyeztek az egyik szülőszobában, apuka átöltözött a védőruhába, és velem volt pár órát (a vizsgálatokat kivéve), amíg nem értünk el a kitolási szakaszhoz. Ekkor kiment a folyosóra, majd pár perc múlva jöhetett is be. Igaz, hogy közben mindent hallott, de nem lett rosszul a látványtól. A következő szülésnél sajnos kicsit eltértünk ettől a forgatókönyvtől. Kicsit lassabban tágultam, így őt hazaküldték éjjelre, hogy pihenjen, és értesítik, ha jöhet. Mivel a kórház mellett laktunk, így ez nem volt probléma ebből a szempontból. Csak a szülésznő maradt velem, de kora reggel hívhattam is, hogy jöhet már. Annyira felgyorsultak az események mikor már mellettem volt, hogy senki sem szólt neki, hogy ideje kimenni a folyosóra. Még én se, hiszen minden erővel a saját dolgomra koncentráltam. Sőt, a főorvos még meg is kérte, hogy segítsen tartani a lábamat. A következő, amire emlékszem az, hogy rosszul lesz, és a főorvos ugrik, hogy leültesse, majd kivezetik a szobából a folyosóra. Nem viccelt tehát, mikor azt mondta, hogy ő nem bírja. Én viszont, őszintén szólva a kitolás résznél észre se vettem, hogy ott van, vagy nincs ott. Ekkor csak a saját dolgomra figyeltem. Ez volt hát az apás szülés.

A gyerekágyas részlegen a mellettem fekvők megosztották velem a történeteiket. Volt apuka, aki annyira lelkes volt kislánya születése miatt, hogy a szülés teljes egészét felvette kamerával az anya lábánál állva, sőt még azt is végignézte, ahogy a szülést követően ellátják, összevarrják a gátsebet. Majd lelkesen beszámolt erről részletesen mindenkinek. Ezt egyébként még az apás szülést erőltető tanfolyamon is igyekeztek belénk sulykolni, hogy ilyet senki se tervezzen, mert nem illik. Ne a telefon, ne a kamera és a fényképező legyen a legfontosabb, hanem a jelenlét. Érezzék át, figyeljék a születés csodáját. Ha pedig kamerával felveszik, mert nagyon szeretnék később is megcsodálni, akkor se másoknak mutogassák, hanem maguk nézzék. (Ez volt a tanfolyamot vezető tanácsa, amivel én is egyetértek.) A másik apuka szintén végig nézte a szülést, majd azt követően kiment levegőzni, és elájult a lépcsőn. Egy takarítónő szedte össze, mikor rátalált. Ő sem bírta tehát. A neten többen beszámolnak arról, hogy a szülést követően nem tudtak már nőként tekinteni a feleségére, majd emiatt válást is kezdeményeztek. De ugyanakkor rengeteg ellenpéldát is látni, hallani, hogy mekkora élmény volt az apának, és legközelebb is vállalta, vagy tervezi, hogy bent lesz.

Minden szülés, minden szülésélmény, és minden ember tűrőképessége más. A legfontosabb az, hogy mindenki gondolja át időben, hogy mi az, amit igazán szeretne. Bent akar lenni, bírni fogja? Ha nem, akkor nem szabad erőltetni! Még akkor sem, ha a nő azt szeretné, akkor sem, ha ma ez a divat, ha minden más ismerősnek apás szülése volt, ha a védőnőtől a tanfolyamvezetőn át, a különböző szakemberekig mindenki ezt javasolja, hiszen a kényszerítés akár vissza is üthet. Ha közös megegyezéssel úgy dönt a leendő szülőpár, hogy nem szeretnének apás szülést, akkor sincs semmi szégyellni való ebben. Vannak más alternatívák. Lehet úgy, ahogy mi is megoldottuk az első szülésnél, de akár jelen lehet egy barátnő, édesanya, rokon, vagy hivatásos dúla is. A cél az, hogy mindenkinek a lehető legjobb szülésélménye legyen.

(Kép: www.ujhelykorhaz.hu)

Idén ősszel egy, Magyarországon újnak számító műsort tűzött képernyőre a Viasat 3.

Olvashattuk a Viasat 3 oldalán a beharangozót. Valóban sok nézőt ültetett le 8 héten keresztül a Feleségek luxuskivitelben, az ősz során rengeteg bulvárlapnak témát adott maga az adás, illetve a szereplőinek magánélete is. Még én, akinek évek óta nincs tévéje, és nem nézek valóságshow-kat, tehetségkutatókat, egyéb műsorokat, még én is megnéztem hétről-hétre a Visasat play segítségével az ismétléseket, ajánlókat, extrákat. Sőt egy idő után már a feleségekkel kapcsolatos híreket is elolvastam, megnéztem az instájukat, és persze elolvastam a „hogyvolt.blog.hu” írását. Pedig abszolút semmi közöm az életformájukhoz, nem ismerem őket, nem rajongok értük, és rengeteg dologban különbözünk. Soha nem sminkeltem magam ilyen erősen, nem vettem 3 milliós, de 300 ezres ruhákat és egyéb kiegészítőket sem. Nem plasztikáztattam, nem botoxoltam, nincs drága autóm, nincs több száz négyzetméteres palotám, nincs csillár és festmény a mosdóban, és eszembe se jutna ilyen nagy partikat adni az otthonomban. De nem is hiányzik az életemből egyik sem a felsoroltak közül. Egészen más dolgok jelentenek számomra prioritást. Nincs televíziónk, és nem, tényleg nem nézek alapvetően semmilyen ehhez hasonló műsört.

De mégis mivel keltette fel az érdeklődést a Feleségek luxuskivitelben?

Olvasva a kommenteket, a legtöbb embert a kíváncsiság vezérelte. Tulajdonképpen az összes valóságshow az emberek kíváncsiságára alapoz. Sokaktól tényleg távol áll a luxus, még akkor is, ha a műsorba beválogatott 5-6-7 szereplő (a szám attól függ, hogy Rubint Rékát és Yvonne Dedericket is számoljuk - e) mindegyike nem a legtalálóbb példa a luxusfeleség fogalomra. Egyrészt nem mind feleség, másrészt van, aki csak egy hatvan valahány négyzetméteres lakásban él a 4 lányával. Egy részük feleségként jutott ilyen magasra, és ezt követően csinált karriert, mások talán a házasságuktól teljesen függetlenül is elértek valamit. Persze elmondhatjuk azt is, hogy náluk sokkal gazdagabb nőket is találhatunk Magyarországon, ugyanakkor a nők túlnyomó része ennél rosszabb körülmények között él.

Emellett az újdonság is fontos tényező volt a tévénézők számára. Ilyen műsor még nem volt hazánkban, így talán sokan adtak neki egy esélyt, vagy meg akarták tudni, hogy mit lehet kihozni ebből a formációból. Én úgy gondolom, elnézve az igen nagy érdeklődést, lesz még néhány évad ezt követően is.

Van, aki unalomból nézi. Nem talál más, jobb elfoglaltságot. És vannak, akik összehasonlítás miatt, egyfajta önmegerősítés, önbizalom növelés érdekében. Látják, olvassák, hogy hogyan élnek, mit csinálnak a luxusfeleségek, megállapítják, hogy ez mennyire rossz, mennyire megvetendő, és hálát adnak az égnek, hogy ők, családjuk, barátaik nem ilyenek. Megnyugszanak, hogy helyes úton járnak, más, hozzájuk hasonló gondolkodásmóddal rendelkezőktől pedig további megerősítéseket kapnak.

A facebook-on és az instagramon körbetekintve azt is látni, hogy vannak, akik példaképként tekintenek a luxusfeleségekre. Egyfajta célkitűzésük elérni azt, amit ők. Úgy öltözködni, úgy viselkedni, úgy élni. Lányos anyukaként ennek egyáltalán nem örülök. Nem szeretném, ha lányaim milliókat költenének felesleges táskákra, ruhákra, cipőkre, napszemüvegekre. Még akkor sem ha ennek többszörösét keresnék meg havonta. Igyekszem arra nevelni őket, hogy lássák, mekkora társadalmi különbségek vannak, és nem helyes ennyi pénzt elszórni feleslegesen, mikor mások nélkülöznek. Nincs értelme évente lecserélni a teljes ruha-, vagy cipőkollekciót. Nem szeretném, ha az anyagiak és a külsőségek vezérelnék a döntéseiket.

És most megkérdeznéd, hogy akkor mégis mi a csudáért néztem? Én tulajdonképpen úgy tekintek erre, mint a Szex és New Yorkra. Ezeket csak megfelelő kritikával és humorérzékkel szabad nézni és lehet élvezni. Nem, nem szeretnék egyik Szex és New York, vagy Feleségek luxuskivitelben szereplőjéhez sem hasonlítani, és végképp nem akarom, hogy a lányaim, és más lányok, nők ilyenek legyenek. De megfelelő hozzáállással tényleg szórakoztató tud lenni. Számomra az mindkét megnevezett példa, de tudom, hogy mások számára nem az. Életem párja például „tarkón lövés kategóriaként” emlegeti a hasonló műsorokat. Engem szórakoztat, ugyanakkor nagyon nagy aggodalommal tölt el, hogy mások, akiknek nincs erős személyiségük, nincs egészséges önbecsülésük, önkritikájuk, akik könnyen vezethetők, irányíthatók, formálhatók stb., azoknak ezek, és az ehhez hasonló tévéműsorok egyfajta életvezetési útmutatóként szolgálnak. Nem! Lányok, csajok, ne a pénz, ne a luxus, ne a csillogás legyen a célotok! Szórakozzatok az ilyen adásokon, de ne tekintsétek ezt életcélnak! És nem szabad elfelejteni azt sem, hogy ezek a műsorok bár az életből merítenek példát, mégsem teljesen valóságosak. Egyrészt, még ha a Feleségek Luxuskivitelben részeit nézzük, akkor is látható, hogy a cselekményt, a bonyodalmakat előre megírták. Másrészt nem láthatunk bele az egyes szereplők teljes életébe, nem ismerjük meg teljes egészében őket, nem érthetjük tehát, hogy mit miért tesznek. Igaz a kíváncsi természetűek és a rajongók ma már könnyen követhetik a szereplőket a közösségi hálón is, így most, miután véget ért a néhány luxusfeleség életét bemutató első évad, ők továbbra is a mindennapok részei maradhatnak.

(A képek a Viasat 3oldaláról származnak.)

A kisbaba születése után a nők hirtelen egy új világba cseppenek. A megszokott munkahelyi környezet helyett az idejük túlnyomó részét otthon töltik a gyermekkel. Sokszor beszűkül, megváltozik a társadalmi életük. A baráti találkozók ritkulnak vagy elmaradnak, hobbira, kikapcsolódásra kevesebb idő jut. Viszont egy teljesen új körbe kerülnek, hiszen a ringatókon, a baba-mama klubok foglalkozásain, a játszótereken vagy a közösségi háló babás csoportjaiban új ismerősöket, anyukákat lehet megismerni. Mivel ezen ismeretségek alapja – és sokszor az egyetlen közös pont ezek a nők életében – az anyaság, így nem is beszélhetünk igazi barátságról. Persze megtörténhet az is, hogy találunk olyan anyatársat, akivel szoros barátság alakulhat ki. Ahol több nő, több anyuka jelenik meg, gyakran feszültséget is lehet érezni. Mindig van egy, de inkább több olyan anya, aki elkezd vetélkedni, rivalizálni a társaival, vagy csak dicsekedni, hogy nekik milyen jól megy, mennyire ügyes a baba, ő a legjobb anya. Igen, a „szuperanyák” mindenhol ott lapulnak. Ők arról ismertek, hogy mindent mindig tökéletesen csinálnak, ők a „bezzeg család”, az ő gyerekük a legjobb, legszebb, legokosabb és legügyesebb. Természetesen ezt minden alkalommal hangoztatni kell, vagy legalább egy-egy kisebb odaszúrással tudatni a másik anyával, hogy ő bizony jobban csinálja, ebbe törődj bele és fogadd meg a tanácsát. Vannak, akik mosolyognak ezen, sokan megbántódnak, de van, aki beszáll a „játékba”.

És hogy milyen témákban is megy a vetélkedés, a rivalizálás közöttük? Azt mondhatnám, hogy szinte bármiben, ami a gyerekkel, a háztartással, a gyerekes léttel kapcsolatos. A könnyebb érthetőség kedvéért összeszedtem pár példát, amit a környezetemben érzékeltem. Ti mivel egészítenétek ki?

• Kinek hány centis és hány kilós babája született
• Milyen hosszú volt a vajúdás
• Mennyit hízott a várandóság alatt
• Milyen gyorsan nyerte vissza alakját (ha sikerült)
• Most éppen hány centis/hány kilós a gyerek
• Hányszor mennek sétálni naponta
• Hány percet/órát töltenek a szabadban
• Mikor fordul először a baba
• Mikor ül fel először
• Mikor áll fel
• Mikor sétál kézen fogva
• Mikor jár egyedül
• Éppen hány foga van
• Mikor mondja az első szót
• Mikor mondja, hogy anya
• Mikor beszél rendesen
• Hány szót ismer éppen
• Mikor alussza át az egész éjszakát
• Hányszor kel fel éjjel
• Mennyit alszik napközben
• Mikor bilizik először
• Mikor lesz teljesen szobatiszta
• Mennyire, hányszor beteg/nem beteg a gyerek
• Meddig tud szoptatni az anya
• Mikor eszik önállóan a gyerek
• Mennyi játéka van a gyereknek
• Milyen ügyesen használja a nagyobbaknak való játékokat
• Játékok: ki mit tud szerezni, mennyire olcsón, leárazva, vagy mennyire drágán
• Baba- és gyerekruhák: ki, mit tud szerezni, mennyire olcsón, leárazva, vagy milyen drága divatos holmikat
• Mennyi időt tölt otthon az anya / mikor megy vissza dolgozni
• Mekkora szülinapi bulit rendeznek
• Milyen szép, nagy, drága formatortát készíttet szülinapra
• Ki mennyire tudta megőrizni a nőiességet
• Ki mennyire áldozta fel magát az anyaság kedvéért
• Kinek megy bölcsődébe a gyereke
• Milyen babaprogramokat vagy bölcsődét engedhetnek meg maguknak

…

 Ti mivel egészítenétek ki a listát? Melyik a leginkább idegesítő számotokra?

A játszótéri anyukákról rengeteg esettanulmányt vagy akár könyvet is lehetne írni. Mindenkinek megvan a maga sztorija, legyen az vicces, idegesítő, meglepő, esetleg tanulságos.

A városok lakótelepén élő kisgyermekes családok életében fontos szerepet játszik a játszótér. A kis lakásokból ki kell szabadulni a levegőre, napsütésre, és ha nincs mód messzebb menni, akkor bizony jó szolgálatot tehet a panelek között megbúvó számtalan kisebb-nagyobb játszótér egyike.

Még jóval az első gyermekünk születése előtt volt szerencsénk egy olyan lakásban élni, ahol a hálószobaablak pont egy játszótérre nézett. Ez egyben azt is jelentette, hogy nemcsak vizuálisan csodálhattuk meg a gyermekeket és mellettük az anyukákat, nagymamákat, beszélgetni vágyó szomszéd néniket, hanem minden beszélgetést, kiabálást hallottunk. Hamar megfigyeltük, hogy a többség csak elvétve foglalkozik a gyerekekkel, még akkor is, ha csak 1-2 évesek. Inkább leülnek a játszótér szélén lévő padokra és a különböző sorozatokról vagy egyéb témákról diskurálnak, miközben a kicsik esnek-kelnek, játszanak. Időnként oda- odakiabálnak: „Bálint! Bááálint!”, „Bence!”, „Ne csináld!”. De közelebb nem merészkednek, csak tisztes távolságból utasítanak.

Habár minden játszótér mellett ott a tábla, hogy dohányozni tilos, valamint (házi)állatok nem mehetnek a területre (higiéniai szempontból) a legtöbben ezt sem tartják be. A padon pont úgy az igazi beszélgetni, ha egy-egy szál cigit elfüstölhetnek, és a kis Molly családtag, ő nem is kutya, nem is piszkos, így tehát semmi baja nem lesz a gyerekeknek, ha ő is a homokozóban játszik. Manapság nagyon sok lakótelepi lakásban él együtt a családokkal egy kis kutyus, a legtöbben családtagként kezelik őket (szerencsére), és nagyon tisztán is tartják őket. Ugyanakkor időről-időre valahogy ott terem a kutya kaki a homokozóban. Gondosabb anyukák fel is hívják a figyelmet egy-egy kiragasztott papíron arra, hogy állati eredetű ürülék miatt senki se használja a homokozót.

Saját gyerkőceinket – költözés miatt – már másik játszóterekre hordtuk. Immáron „aktív tagként”, „bennfentesként” szerezhettünk tapasztalatot a játszóterek hangulatáról, az ott lévők személyiségéről. Továbbra is azt láttuk, hogy a szülők (jellemzően anyukák, de sok esetben apukákkal kiegészülve) előszeretettel ülnek le a padokra beszélgetni, míg a sokszor egy-két éves (vagy akár fiatalabb) babák egyedül próbálják felfedezni a lehetőségeket. A gond csak az, hogy több veszélyforrás is van, így időnként az utolsó pillanatban sikerült egy hatalmas sprint után megakadályozni a bajt. A kisfiúk például ügyesen igyekeznek kinyitni a körbekerített játszótér kapuit, hogy leléphessenek onnan, így a lustább anyukák a kapu alsó záró elemét jól beszorítják a kapu és a kerítés közé, ezzel szépen elgörbítve a kaput. Vagyis csak azért, hogy nyugodtan ülhessenek, és ne kelljen a gyerek után szaladgálni, kárt okoznak a város tulajdonában. Engem ez különösképp zavar, hisz még évekig szeretném rendesen használni azt a játszóteret. Persze vannak szülők, akik jobban odafigyelnek a gyerekekre, velük játszanak, biztatják, tanítják őket. Elmagyarázzák, mit szabad és mit nem. Így is lehet pár szót váltani a többi emberrel, de nem biztos, hogy minden sorozatot, tévéműsort végig tudnak tárgyalni.

Mi gyakran családostul járunk ezekre a játszóterekre, ami azt jelenti, hogy apuka is jön velünk, nem csak én vagyok a gyerekekkel. Mivel főként a kicsikre figyeltünk, hogyan tanítsuk meg olyan dolgokra, amiket még nem tudnak, vagy amikben még nagyon bizonytalanok, valamint (korábbi negatív tapasztalatok alapján) nem kimondottan szeretnék a játszótéren barátnőket szerezni (bár elég kevés van ebben a városban, így jól jönne pár új), így nem folytattam hosszú, mély beszélgetéseket a jelenlévőkkel. Persze alapvető, hogy mindenkinek köszönünk, akár többször, ha kérdeznek, kedvesen válaszolunk, időnként mi is érdeklődünk, pár minket is érintő témáról. A legfurcsább azonban akkor történt, mikor nyilvánvaló lett számukra, hogy gyermeket várok. Mindenkiben előtört a nosztalgia, illetve mintha eltűnt volna az a pár lépés távolság és ezer éve barátnők lennénk, rengeteg személyes (olykor túl intim) kérdéssel bombáztak, és számtalan személyes sztorit és tanácsot kellett végighallgatnom olyan emberektől, akik a nevemet se tudják, illetve semmilyen információt rólam (hol lakunk, mikor költöztünk ide, hány évesek vagyunk, mit csinálunk stb.), vagy akikkel egyetlen egy szót sem váltottunk korábban. Mivel mi még a nagyszülőkkel sem akartuk megosztani, hogy fiú vagy lány lesz a következő gyerek, illetve mi lesz a neve és melyik napra becsülte az orvos a szülés időpontját (úgyse akkor születik, nem mindegy?), így nagyon kellemetlen volt számunkra, hogy folyamatosan ilyen kérdésekkel bombáztak. „Mi lesz? Tudjátok már? Mikor jön? Hogyhogy meglepetés? Miért nem mondjátok el? Biztosan fiú, látszik a hasad alakjából! Hatalmas a hasad, tuti fiú. Még mindig nem szültél? Az én fiamat is úgy kellett kirobbantani. Milyen volt az első szülés? Hány kiló? Mekkora? Az enyém bezzeg…”. És itt eljutunk addig a pontig, hogy elmondhatom: életemben nem kellett ennyi idegen nő szülésélményét meghallgatnom, ráadásul úgy, hogy nem is én érdeklődtem. Mondták ők maguktól. A kedvencem (egyébként mindenhol, nemcsak a játszótereken) a születési súllyal való versenyzés. Mintha az lenne a dicsőség, ha valaki 60 centis és 6 kilós gyereket szül, ráadásul természetes úton, na meg 150 centis, 50 kilós nőként. Az valahogy nem fordul meg a fejükben, hogy valószínűleg nem genetikai okokból lett ekkora a gyerek, hanem például a helytelen életmódja, táplálkozása miatt. Na meg megkezdődött a rivalizálás szoptatás-tápszer témakörben is. Ki meddig tudott szoptatni, és miért ilyen vékony/kövér. Van, aki (szerintük) azért kövér, mert sokáig (3 éves korig) szoptat, és kell az energia, más meg azzal magyarázza, hogy miért ilyen extra vékony az egyik csaj, mert ő az egy éves gyereket is tudja még anyatejjel táplálni. Jajjj! Ilyenkor mosolygok egyet, és játszok tovább a kicsimmel. A terhesség ténye tehát azonnal áttört minden felépített falat. Persze a nevem továbbra sem tudták, illetve semmi más információt sem. Sosem kérdezték, sosem mutatkoztak be. Csak a terhesség, a szülés, a verseny volt érdekes. Se előtte, se utána semmi más. Néhányan azért a születés utáni játszóterezések alkalmával jöttek megnézni a legkisebbet, de ennyi. Miután feltették a szokásos kérdéseket a paraméterekről, a szülésélményről (milyen volt, meddig tartott, hogyan stb.), már semmi érdekes nem maradt. Minden mehet újra ugyanúgy, mint azelőtt. Aki gondoskodóbb beállítottságú, az ugyanúgy a gyerekekkel foglalkozik elsősorban, mások pedig örülnek, hogy végre valahára felnőtt emberekkel társaloghatnak, amíg a kicsik valahogy, valamivel lefoglalják magukat.