Egy jó ideje nagyon népszerű és társadalmilag elfogadott lett az apás szülés, vagyis az, amikor a szülőszobára a férj (társ) kíséri el a vajúdó nőt, és a szülés alatt is mellette marad. Nem volt ez mindig így. Édesanyám például minden szülésénél egyedül volt (a kórházi személyzettel), miközben édesapám nem hogy a szülőszobán, de a kórház közelében sem volt, hiszen éppen katona volt az ország másik felén. Ennek ellenére mai napig sem érzi úgy, hogy problémát okozott volna neki, hogy nem volt apás szülésben része. Nem is illett ez akkoriban - mondják sokan. De mégis mi a helyzet manapság? Rengeteg sztorit, élménybeszámolót olvasni az apa szülés közbeni jelenlétéről. Általában az előnyöket hangsúlyozzák, a hátrányokat csak nagyon ritkán, egy-egy nagyon őszinte apuka hozza fel időnként. Úgy érzem, hogy ma már átestünk kicsit a ló másik oldalára. Megosztom én is veletek, a tapasztalataimat.
Első gyermekünk megfoganását követően lelkesen vetettük bele magunkat az újdonságba. Készültünk rendesen, vártuk az új kalandot, aminek csak tudtunk, utánajártunk. (Maga a gyermek is tervezett volt, nem csak úgy becsúszott, meglepetés gyerek.) Természetesen szülést felkészítő tanfolyamon is részt akartunk venni, így arra is jelentkeztünk. A tanfolyam első alkalmán, a bemutatkozáskor el kellett mondani, ki hány hetes, milyen nemű babát vár, milyen szülést tervez stb. Mert ugye ma már azt javasolják nagyon helyesen, hogy tervezd meg a szülést. Legyen egy forgatókönyvet, mit hogyan szeretnél, melyik kórház, melyik orvos, szülésznő, dúla, milyen módon, milyen póz, érzéstelenítés (ha a kórház engedi) és legyen e kísérő. Mi is sokat beszélgettünk erről, és egy véleményen voltunk: nem szeretnénk, ha bent lenne. Én ismerem magam, és úgy gondoltam, hogy csak zavarna, és nem szeretnék előtte szülni. Ő pedig a leghatározottabban ellenezte, hiszen a kórházban mindig rosszul van, nem bírja a vért, és csak elájulna. Nincs tehát semmi gond, mindenki azt kapja, amit akar, senki sem sértődik meg. A tanfolyamon nagyjából középen ültünk, így a fele társaság már bemutatkozott előttem, mire szót kaptam. Mondanom se kell, én voltam az első, aki azt mondta, hogy nem lesz apás szülés. Végig sem mondhattam, hogy én sem szeretném, azonnal sajnálni kezdtek, beleértve a tanfolyamot tartó hölgyet is, és ment a „gondoljátok csak át", „majd ha odaértek, meglátjátok” típusú tanácsadás. Azt azért megjegyzem, hogy egy másik apuka azonnal erőt kapva közölte, hogy ugye-ugye, ő se bírja, nem is szeretne, de felesége nem hagy más választást. Megdöbbentő.
A szülésznő kiválasztásakor egy ismerkedő találkozást tartottunk, amikor én szintén elmondtam neki, hogy mi az elképzelésünk. Apa a kórházban lesz, de a szüléskor szeretném, ha nem lenne bent. Nagyon megértő volt a szülésznő, és mondta, hogy olyan lehetőségünk is van, hogy mikor beérünk a kórházba, és az orvos megvizsgált, akkor mellettem maradhat a szülőszobán a vajúdás közben, majd amikor a tolófájások és maga a kitolás megkezdődik, akkor kimegy a folyosóra. Ezt követően pedig visszahívják, amint kibújt a baba és elkezdődött az aranyóra (aranyórák). Sőt még az első fürdetésnél, mérésnél is ott lehet. Meg is örültünk mindjárt, hiszen ez apás szülés is, és nem is. Igazán nekünk való alternatíva. Hiszen támogatni tud, mellettem van, segít, majd ugyanúgy élvezi a baba első óráit, átérzi a születés csodáját, úgy hogy közben nem lát vért, nem ájul el, és nem megy el a kedve a továbbiakban tőlem.
A szülésznő elmesélt nekünk néhány negatív történetet is, hogy erősítse bennünk, hogy nem baj, ha nem vesz részt a szülésen az apuka. Elmondta, hogy sajnos több családnál, ahol ő segédkezett és apás szülés volt, később pont emiatt lett válás. Vannak nők, akik nagyon nehezen viselik az elhúzódó és rendkívül fájdalmas vajúdásukat, és ilyenkor olyan érzelmek, olyan indultatok és mondatok törnek elő belőlük, amit nem minden férj tud elengedni a füle mellett. Volt, aki olyan hévvel annyira csúnyán beszélt mérgében az anyósáról ott a szülőszobán, amit a férj nem tudott megbocsátani, és később el is váltak. (Itt biztosan volt egy igen erős anyós-meny ellentét már a szülés előtt is, ami így a terhesség-szülés alatt kicsapódott az anyukából.) De a másik végletre is mondott példát: volt olyan eset is a pályafutása alatt, amikor az após ment be a kismamával a szülőszobára, és minden rendben zajlott. Ilyen megoldásokat végképp nem akartam, bár édesanyám is felajánlotta eddig minden szüléskor, ha szeretném, akkor bejön velem, de nem kértem. Szerencsére jól alakult az első szülés, teljes mértékben úgy, ahogy azt a szülésznővel elterveztük. Bementünk, megvizsgáltak, elhelyeztek az egyik szülőszobában, apuka átöltözött a védőruhába, és velem volt pár órát (a vizsgálatokat kivéve), amíg nem értünk el a kitolási szakaszhoz. Ekkor kiment a folyosóra, majd pár perc múlva jöhetett is be. Igaz, hogy közben mindent hallott, de nem lett rosszul a látványtól. A következő szülésnél sajnos kicsit eltértünk ettől a forgatókönyvtől. Kicsit lassabban tágultam, így őt hazaküldték éjjelre, hogy pihenjen, és értesítik, ha jöhet. Mivel a kórház mellett laktunk, így ez nem volt probléma ebből a szempontból. Csak a szülésznő maradt velem, de kora reggel hívhattam is, hogy jöhet már. Annyira felgyorsultak az események mikor már mellettem volt, hogy senki sem szólt neki, hogy ideje kimenni a folyosóra. Még én se, hiszen minden erővel a saját dolgomra koncentráltam. Sőt, a főorvos még meg is kérte, hogy segítsen tartani a lábamat. A következő, amire emlékszem az, hogy rosszul lesz, és a főorvos ugrik, hogy leültesse, majd kivezetik a szobából a folyosóra. Nem viccelt tehát, mikor azt mondta, hogy ő nem bírja. Én viszont, őszintén szólva a kitolás résznél észre se vettem, hogy ott van, vagy nincs ott. Ekkor csak a saját dolgomra figyeltem. Ez volt hát az apás szülés.
A gyerekágyas részlegen a mellettem fekvők megosztották velem a történeteiket. Volt apuka, aki annyira lelkes volt kislánya születése miatt, hogy a szülés teljes egészét felvette kamerával az anya lábánál állva, sőt még azt is végignézte, ahogy a szülést követően ellátják, összevarrják a gátsebet. Majd lelkesen beszámolt erről részletesen mindenkinek. Ezt egyébként még az apás szülést erőltető tanfolyamon is igyekeztek belénk sulykolni, hogy ilyet senki se tervezzen, mert nem illik. Ne a telefon, ne a kamera és a fényképező legyen a legfontosabb, hanem a jelenlét. Érezzék át, figyeljék a születés csodáját. Ha pedig kamerával felveszik, mert nagyon szeretnék később is megcsodálni, akkor se másoknak mutogassák, hanem maguk nézzék. (Ez volt a tanfolyamot vezető tanácsa, amivel én is egyetértek.) A másik apuka szintén végig nézte a szülést, majd azt követően kiment levegőzni, és elájult a lépcsőn. Egy takarítónő szedte össze, mikor rátalált. Ő sem bírta tehát. A neten többen beszámolnak arról, hogy a szülést követően nem tudtak már nőként tekinteni a feleségére, majd emiatt válást is kezdeményeztek. De ugyanakkor rengeteg ellenpéldát is látni, hallani, hogy mekkora élmény volt az apának, és legközelebb is vállalta, vagy tervezi, hogy bent lesz.
Minden szülés, minden szülésélmény, és minden ember tűrőképessége más. A legfontosabb az, hogy mindenki gondolja át időben, hogy mi az, amit igazán szeretne. Bent akar lenni, bírni fogja? Ha nem, akkor nem szabad erőltetni! Még akkor sem, ha a nő azt szeretné, akkor sem, ha ma ez a divat, ha minden más ismerősnek apás szülése volt, ha a védőnőtől a tanfolyamvezetőn át, a különböző szakemberekig mindenki ezt javasolja, hiszen a kényszerítés akár vissza is üthet. Ha közös megegyezéssel úgy dönt a leendő szülőpár, hogy nem szeretnének apás szülést, akkor sincs semmi szégyellni való ebben. Vannak más alternatívák. Lehet úgy, ahogy mi is megoldottuk az első szülésnél, de akár jelen lehet egy barátnő, édesanya, rokon, vagy hivatásos dúla is. A cél az, hogy mindenkinek a lehető legjobb szülésélménye legyen.
(Kép: www.ujhelykorhaz.hu)
