Igazi barátságot szerezni felnőtt korban nem egyszerű, de sokszor ugyanez a helyzet a régiek megtartásával is. A munka, karrier, család miatt kevesebb az idő, sőt sokkal nehezebb megnyílni másoknak, kevesebb a közös élmény, kalandok (bulik, közös nyaralás, együtt élés stb.), így a mélyebb, őszinte barátságok helyét átveszik a felszínes ismerősi, esetleg haveri kapcsolatok. Főként, ha közben a régi jóbarátoktól földrajzilag is messze kerültünk.

Még egyetemi éveim alatt alakult ki egy nagyon jó baráti kapcsolatom egy sráccal. Az utolsó években az órákon egymás mellett ültünk, együtt jártunk be és haza, mivel egy irányban laktunk, a szünetekben végig beszélgettünk. Emellett vizsgákra, ha tudtunk, együtt mentünk, de ez az egyéb elfoglaltságaink miatt ritkábban sikerült. Mindkettőnknek volt párja, nem is merült fel több barátságnál. Én mondtam a tippet, hogy hogyan kérje meg a barátnője kezét, majd később még az esküvőre is meghívtak. Ezt követően kb. egy év múlva elköltöztem a városból elég távolra. Ettől kezdve e-mailben és cseten tartottuk a kapcsolatot. Szülinap, névnap, Karácsony, vagy csak amikor időnk engedte, hogy beszámoljunk mi történt az életünkben. Családalapítás, munka, dolgos hétköznapok jellemezték a következő időszakot. Egyre jobban ritkultak a levelek, beszélgetések, időnként a köszöntések is kimaradtak, de még mindig maradt évi néhány alkalom, amikor felbukkantunk egy-egy beszámolóval. Egy kicsit hosszabb csendes időszak után egyszer csak jelentkezett cseten újra. Bocsánatot kért, hogy nem adott életjelet egy ideje, de mivel nekem is rengeteg dolgom volt, sok változás volt épp az életemben, így nem vettem zokon az eltűnést. Azonban amit ezek után mondott, az meglepett. Azért nem jelentkezett, mert úgy gondolta, hogy semmi értelme az egésznek.  Azt állította, hogy ő nem jó távbarátságban. Egy hasonló volt neki eddig, és ő is maximum egy évig, majd elhalt a dolog. Most viszont éppen rábukkant a régi levelekre, beszélgetésekre az e-mailek törlése közben, és úgy érezte, hogy mégis felveszi velem a kapcsolatot, hiszen néha talán tudunk szakítani időt egymás meghallgatására és mesélésre, hiszen olyan jól esik ez mindenkinek.

Érdekes kérdéseket vet fel a történet. Ha nincs időnk, és egy ideje elmaradtak a beszélgetések, akkor már „nincs értelme” többet írni, beszélgetni, fenntartani valamilyen szinten a barátságot? Igen, valószínűleg sokak szerint ez már nem barátság, legalábbis meg sem közelíti azt, ami gimnáziumi, egyetemi évek alatt a barátságot jelentette. A mindennapi találkozásoknak vége, a rendszeres beszélgetések, beszámolók ritkulnak, nagyobb erőfeszítést igényel a személyes találkozó, a közös program megszervezése. Ennek ellenére a régi barátokra nem tudok úgy tekinteni, mintha nem lennének többé a barátaim, hiszen nem vesztünk össze, nem haragudtunk meg, nem bántottuk meg egymást. Sőt, ha találkozunk teljesen mindegy, hogy 3 hónap vagy 2 év kihagyással, ugyanúgy megvan az összhang. Ugyanolyan jó társalgást folytatunk, hiszen továbbra is hasonlóan látjuk a világot.

Időnként elgondolkodom. Vajon mennyi barátom van, volt? Mennyi abból az igaz barátság? Kevésnek számít ez vagy soknak? Rengeteg bizonytalanságot érzek a témával kapcsolatban. Sosem voltam az a népszerű típus: a társaság középpontja rengeteg emberrel körülöttem, több száz vagy több ezer „kapcsolattal” a közösségi hálón. Mindig inkább a mennyiségre, nem a minőségre mentem. A barátaimat imádtam mindig. Bármit, bármikor megtettem volna értük, és úgy éreztem, (a legtöbbnél) ez kölcsönös. Ugyanakkor sokszor költöztem életemben. (Szülőfalu, gimnáziumi évek, egyetem, külföld, második diploma, munkahely, majd párkapcsolat miatt is.) És bár sok barátom nem volt, (szinte) mindenhol szereztem újakat, de a korábbiakra is ugyanúgy tekintettem (tekintek a mai napig is). Így történhetett meg az, hogy pár éve, mikor megkérdezték tőlem, hogy ki a legjobb barátom, akkor nem tudtam válaszolni. Vagyis azt mondtam, hogy nem egy legjobb van, hanem több. Ezen ledöbbent a kérdező, hiszen neki kisgyerekkorától kezdve egyetlen szoros, mély barátsága van. Szerintem ezt nagyrészt az magyarázza, hogy egész életében egy viszonylag szűk térben, közegben mozgott. Pár utcányira a szülei házától található az óvoda, általános iskola, gimnázium, de még az egyetem is ahova járt, majd ahol később tanítani kezdett. Sőt még pár háznyira költöztek a szüleitől a férjével.

Az utolsó költözésem követte az új munka, családalapítás, lakás-vásárlás, gyerekek születésének időszaka, így sajnos nekem is egyre kevesebb időm jutott a barátságokra. A régiekkel csak online vagy ritkán személyesen is tudtam tartani a kapcsolatot, de egyre ritkábban. Úgy érzem, hogy bár telnek az évek ezen a helyen, de mégsem sikerült új barátokat szerezni. A munkahelyen a kollégák közül sem, illetve máshol sem. Hiányoznak a régiek! Persze, tudom, hogy vannak, valahol… Illetve azt is, hogy a különböző szívmelengető idézetek szerint „olyanok, mint a csillagok, nem látom őket mindig, de tudom, hogy ott vannak”, és ehhez hasonlók. De ez nem kimondottan segít, mikor napok, hetek telnek el úgy otthon kisbabával, hogy nincs kihez szólni, vagy csupán néhány kollégával találkozol az irodában, akikkel amúgy is hűvös a viszony. Nehéz újakat szerezni, hiszen nincsenek közös élmények, közös programok, ahol elmélyülhetne a kapcsolat, csak felszínes munkahelyi beszélgetések, illetve játszótéri rövid csevej a bölcsődéről, óvodáról, mit tud, vagy mit nem tud a gyerek. Eközben egymás nevét se tudjuk, csak annyit, hogy Noel anyja vagy Emma apja.

Ezek alapján úgy határoztam, hogy ha már éppen új barátok híján vagyok, legalább a régi, jó barátságokat nem hagyom teljesen kihűlni, és valamilyen módon felveszem újra a kapcsolatot az ismerőseimmel, illetve gyakoribbá teszem a levélváltást, találkozást azokkal, akikkel egyébként még fenntartjuk a kapcsolatot. Kezdetnek levélben, cseten, majd személyes találkozók szervezésével is. Minden hónapban megpróbálok legalább három, de inkább minél több jóbarátnál, barátnál, kedves ismerősnél jelentkezni. Ez lesz az én barátság challenge-m (kihívásom). A hónapok elteltével pedig igyekszem összegezni az eredményeket.