Az alábbi történet egy ismerősről szól.

Éva Magyarország kevésbé fejlett részén él. A környéken elég magas a munkanélküliség. 7 gyerekes családba született, nem különösebben iskolázott, talán a szakmunkásképzőt elvégezte. Legidősebb testvérként mindig szorgosan igyekezett kivenni a részét a testvérei neveléséből, és hamar munkába is állt. Több mint 1,5 évtizede jött össze a jelenlegi párjával, akinek valamikor a húszas évei vége felé egy gyermeket is szült. A kezdetektől jól élnek együtt, a férfinek saját vállalkozása van, amiből bőven telik annyira, hogy megéljenek mindannyian, és megvehessenek minden fontosat, amire szükségük van. Ugyan nem BMW-vel vagy Mercedes-szel járnak, és nem 100 milliós házban laknak, de – különösen abban a környezetben – stabilan jó anyagi helyzettel rendelkeznek. Még úgy is, hogy miután terhes lett Éva, a férfi megkérte, hogy ne dolgozzon tovább, így több mint 15 éve az ő feladata a háztartás vezetése és a gyermek nevelése. Megtehetik, hiszen egy jövedelemből is kényelmesen boldogulnak olyan színvonalon, amin nem kellett változtatniuk az évek alatt. Éva pedig nem tudott volna lényegesen hozzájárulni a családi kasszához, ismerve a képzettségét és a környékbeli lehetőségeket. Így viszont az apáról levett minden gondot, stresszt, amit csak tudott, legalábbis a háztartással, gyerekkel kapcsolatos teendőket tekintve mindenképp.

Ki ne szeretne így élni? Engem például nőként nem zavarna, ha nem lenne szükség arra, hogy gyerek, gyerekek mellett én is robotoljak egy munkahelyen. Otthon lennék, úgy osztanám be az időmet, ahogy nekem és a családomnak a leginkább megfelel. Sok stressztől is megóvnám magam. Több időm jutna a család mellett saját magamra is, az egészségemre. Persze ez nem jelenti azt, hogy egész nap csak tv-znék, a háztartást vezetném és valamennyi időt a gyerekekkel és az apjukkal tölteném. Igyekeznék emellett a hobbijaimmal is foglalkozni, valamint képezni magam több területen. Unatkozni sosem tudtam, így biztosan feltalálnám magam. Sajnos azonban mi ezt nem engedhetjük meg magunknak. Nemhogy a gyerek, gyerekek mellett fontos az én keresetem, de még a terhességek ideje alatt is szükség volt a munkám folytatására.

De nem mindenki ért egyet az előbb említett véleményemmel, így például Éva anyósa és annak családja sem. Az évek során nem tudtak beletörődni, hogy Évának nem szükséges dolgoznia. Folyamatosan morogtak, és nem túl szépeket mondtak - többnyire a háta mögött, de mivel a látogatások elég gyérek és akkor is igyekeznek más programot (bevásárlás, fürdő stb.) választani, ezekkel is csökkentve az együtt töltött időt, így gyanítható, hogy ha nem is tud pontosan minden ilyen mondatról, gondolatról, azért sejti őket.

„ Mert Éva nem akar dolgozni…”

„Ingyenélő. Elvárja, hogy a férfi tartsa el.”

„Költekezik folyton, pedig semmit se keres!”

„Jajj, nehogy rá írasd a lakás felét, hisz csak a te pénzed van benne!”

„Lusta, nem kitartó, semmit se csinál, csak otthon ül és növeszti a seggét.”

„Semmihez sem ért!”

„Nem is képzett, mit tud tanítani a gyereknek? Milyen példát mutat neki?”

 „Már nagy a gyerek, nem kell rá vigyázni, miért nem dolgozik? Én bezzeg még nyugdíj mellett is dolgoztam.”

„Mi lesz vele, ha özvegy marad, vagy szétmennek? Majd megtudja, hogy dolgozni kellett volna!”

Az anyós már más korosztályhoz tartozik, kevésbé nyitott, eltérő felfogással rendelkezik – persze ez nem mentség. A sógor, sógornő és a rokonság több tagja viszont hasonló korú, de mindnek látszólag más az értékrendje, és egyszerűen nem bírják elfogadni, hogy így is lehet élni. Az ő világnézetükben elképzelhetetlen, hogy valaki ne dolgozzon, pedig elég visszamenni egy kicsit a történelemben, és látjuk, hogy a hagyományos női szerepek a háztartás vezetése, a ház körüli munkák és a gyerek nevelése volt, miközben a férfi volt (és ma is sok esetben az) a fő családfenntartó.

De ma valahogy elvárjuk, hogy az is dolgozzon, akinek nincs szüksége rá, vegyen el egy állást olyantól, aki tényleg rászorulna. Ellenkező esetben egy lusta munkakerülő – igen ezt a nézetet még az előző rendszerből hoztuk/hozták az idősebbek.

Sőt az is elvárás, hogy a szülés után fél, egy, másfél, de maximum két éven belül térjen vissza az anya a munkahelyére, a gyermeket pedig adja be bölcsődébe, amíg óvodába nem mehet. Emellett próbáljon minél többet keresni, lehetőleg közelítse meg a férj fizetését, így kevésbé fog ingyenélőnek, aranyásónak tűnni. Az pedig egyáltalán nem tekinthető munkának, ha csak háztartást vezet, és a gyerekekkel foglalkozik.

Helyes ez a hozzáállás, szabad így általánosítani? Természetesen nem! Ez egy újabb példa az örök elégedetlenségre, az irigységre és mások elítélésére. Sok ember úgy gondolja, hogy csak az az egyetlen helyes út, amin ő jár. Az ilyen viselkedés azonban csak a kapcsolatok megromlásához, elhidegüléséhez vezet.  Sokkal nyitottabbnak kellene lennünk, sokkal több elfogadást tanúsítani másokkal szemben.