Sajnos nem emlékszem, hogy mikor gyerek voltam, a szüleim hogyan oldották meg az ajándékozás problematikáját a nagyszülőkkel, közelebbi rokonsággal együtt.

Persze tudom, hogy egy ideig a Jézuska, a Mikulás és a Nyuszi sok-sok ajándékot hozott, nagy-nagy örömöt szerezve ezzel. Ráadásul mindenkinek volt sajátja: a mama nyuszija ezt hozta neked, kislányom. A másik mamáé pedig azokat… Emellett természetesen születésnapra, névnapra, gyereknapra is kaptunk meglepetéseket. Aztán egy idő után megtanultuk mindannyian, hogy Nyuszi, Mikulás, Jézuska helyett bizony a családtagoktól, rokonoktól jön az ajándék. Majd később, ahogy egyre idősebbek lettünk, áttértek a pénzre, édességre, virágra, gyümölcsökre, és csak a szülőktől kaptunk igazi tárgyi ajándékokat. Nekik könnyű volt, hisz ismerték az igényeket, illetve azt is, hogy mi van már meg.

Nem tudom, sosem kérdeztem, hogy a „pénz” előtti időkben, hogyan beszélték meg az ajándékvásárlást a nagyszülőkkel, nagybácsikkal, nagynénikkel, hogy tényleg azt kapjuk, amit szeretnénk, és ami még nincs.

Már igazi kiskamasz voltam, mikor a rokonságban újra lett pici gyermek. Emlékszem, hogy a szülei megvették előre a várva várt ajándékokat, elhozták, majd odaadták a nagymaminak és a rokonoknak, akik kifizették az árát, majd átadhattak egy szuper ajándékot a kicsinek, aminek felhőtlenül örült. De nemcsak ő, hanem örült mindenki, hiszen az a legfőbb, hogy boldog legyen a picike, nem igaz? Arról nem beszélve, hogy ezzel mellőzhetjük azt a stresszt, amit akkor tapasztalunk, mikor kétségbeesve próbáljuk kitalálni, hogy mi kellhet annak a kissrácnak, és vajon már van-e ilyen játéka?! De persze ne felejtsük el, hogy sokaknak nem is az a lényeg, hogy tényleg a jó, vagy a legjobb ajándékot adják, hanem maga a vásárlás, az agyalás, a keresgélés, a költekezés a cél. Na, ők sosem fogják ezt a technikát és az ezzel járó pozitívumokat megérteni, vagy boldog szívvel alkalmazni.

Most, hogy felnőtt, családos ember vagyok, sok-sok rokongyermeknek kell legalább évente egyszer-kétszer ajándékot vennem. Olyanoknak, akiket (és családjukat) alig ismerek, hiszen nem az én rokonságomhoz tartoznak, és évente egyszer-kétszer látom őket csak. Ráadásul rengeteg más embertől is kapnak ugyanekkor meglepetést. Ilyen esetben nagyon nehéz kitalálni, hogy mit is adjunk, és én személy szerint nagyon hálás lennék, ha néhány támpontot, esetleg egy listát készítenének.

Te jó ég! Leírva és visszaolvasva ezt elég kétes érzéseim támadnak. Minek elhalmozni a gyereket ajándékokkal, miközben más gyerekek éheznek, és nem jut egy kicsi meglepetés se a karácsonyfa alá? Sajnos ez már társadalmi elvárás sok esetben. Hiszen ha adunk valamit, kapni is fogunk, illetve, ha kapunk valamit, illik adnunk is valamit. „Mit szólnának, ha nem kapnának semmit?” (Velünk előfordult már, hogy a távoli rokonságnak nem küldtünk ajándékot karácsonyra, születésnapra, bár ők küldtek több mindent nekünk. Egyszerűen nem akartunk, nem tudtunk erre is költeni, ráadásul fogalmunk se volt, mit vegyünk.) Ha már tettünk, egy kis kitérőt ebbe az irányba, pont ez az egyik legnagyobb problémánk, ami az első gyermekünk születését követő időszakban tapasztaltunk. Első unoka, két dédimamánál is az első dédunoka, így mindent, amit értek megvettek. Eközben nekünk sajnos kis panellakásunk van (tároló és erkély nélkül), ahol bizony csak a legszükségesebb dolgok férnek el, különösen akkor, ha egy kis életteret is szeretnénk hagyni magunknak, és helyet a picinek mozgásra. Hát még több gyerekkel!  De nem panaszkodunk emiatt, örülünk, hogy egyáltalán ilyen körülményeket tudunk teremteni, hány családnak nincs ilyen otthona, vagy halmokban állnak a hitelek. A kis hely mellett egyébként az utóbbi években eléggé átvettük a minimalista életfelfogást, amit a nagyszülők gyűjtögető, „jó lesz az még valamire” hozzáállása abszolút értelmetlennek talál. Megkértünk hát mindenkit, hogy ne halmozzanak el felesleges ruhákkal (rossz méret, nem az évszaknak megfelelő, később meg már kicsi lesz…) és játékokkal. Majd úgyis mi megmondjuk, hogy mire van szükség, ismerjük a gyerkőcöket, adunk listát, lehet válogatni, melyen egész pici, olcsó dolgoktól a közepesig sok minden látható. (Persze nincs képünk több tízezres vagy még drágább tételeket kérni). Így tényleg mindenki örül, a gyerek nem a századik felesleges plüss játékot, formabedobót, babát, autót, bármit kapja, a nagyszülő/rokon elégedett, hogy örömet szerzett, a szülők pedig megkönnyebbülnek, hisz nincs egy újabb csetresz, vagy porfogó a lakásban. Így nem kell valahol megszabadulni a felesleges ajándékoktól potom pénzért, és nem nekünk kell kiadni arra az ajándékra, amit tényleg szeretne a gyerek, és mi is szeretnénk, ha azt pont megkapná.

Jónak tűnt az elmélet, de sajnos nagyon hamar elbukott. Bár az egyik nagyszülőpár követte a listát, de egyrészt képesek mindent megvenni róla, másrészt még azon kívül is vettek természetesen minden apróságot. Ez nagyon kedves dolog, de tudjuk, hogy nincsenek olyan helyzetben, hogy ezt megengedhessék maguknak. És nem is várjuk el, sőt! A másik nagyszülőpár viszont abszolút nem foglalkozott a listával, hisz ők amúgy is jobban tudnak mindent, és sokkal több pénzük is van. Egy-két apróságot pár száz Ft-ért megvettek, de egyrészt ez se olyan, amit vártunk, másrészt ezeket a kéréseket pont a szegényebb rokonoknak szántuk, hogy ők is vehessenek valamit. Emellett jó sok nem jó méretű, mintájú, színű ruhát, óriási, szörnyen drága játékokat adtak, amiket nem szerettünk volna. Hiába mondtuk, hogy azokat ne, hiába mondtuk, hogy mást szeretnénk, hiába ment el rengeteg idő a pontos listák összeállításával, gondosan figyelve arra, hogy mindkét nagyszülői pár, így mindkét rokonság listáján eltérő dolgok szerepeljenek, hogy nehogy mindenből kettő, három legyen. Bevallom, nagyon rosszul esett. Meg is fogadtam, hogy többet nem csinálok listát, hiszen minek pazaroljam erre az időm? Se rám nem figyelnek, se a listára, se a határozott kérésekre. Azóta a helyzet változatlan. Azt vesznek, amihez kedvük van, lényegtelen, hogy mi már vettünk, vagy éppen kinéztünk egy másikat. Így hiába van sok pénzük, ha nem adnak semmit, vagy mikor adnak, az sajnos a gyerekeket nem teszi boldoggá, nekünk meg nem segít (például egy bicikli, amit csak 3-4 év múlva tud használni. Ezt addig tárolni is kellene valahol, ráadásul ki tudja megmondani, hogy gyerek milyen biciklit vagy egyéb játékot szeretne 3-4 év múlva?). 

Nem segít? Miért írom, azt, hogy az nem segít nekünk? Alap esetben az lenne az ideális, legalábbis minden szülő azt szeretné, ha a gyermeke, és annak családja legalább olyan jólétben éljen mint ő, de inkább kicsit jobb legyen neki. Tanulhasson többet, jobban jöjjön ki anyagilag, könnyebb legyen neki az élet, stb. De azért ez nem sikerül mindig. Nem egy esetben a nagyszülők jobb körülmények között élnek, az anyagiak terén is jobb lehetőségekkel rendelkeznek. Persze ez nem meglepő, jobb esetben dolgoztak ezért 30-40 évet. És természetesen azt is tudjuk, hogy mindennek örülni kell, ha adnak valamit. „Ajándék lónak ne nézd a fogát.” Hálásnak kell lenni már azért is, hogy vannak nagyszülők, és időnként adnak valamit. Ezt én is tudom, remélem sokan mások is. De továbbra sem tartom azt szerencsésnek, hogy a határozott kérések ellenére, „csak azért sem azt adjuk, mert mi jobban tudjuk” szemléletet vallják és hangoztatják is. Ez több problémát is okoz: feszültséget a családtagok között. És visszakanyarodva a bekezdés első kérdésére: hogyan tudnának segíteni? Magunk is tudjuk, hogy egy pici panellakás nem ideális több gyerek felnevelésére, de egyelőre ennyit sikerült kigazdálkodnunk, amire nagyon büszkék vagyunk. Addig mégse várhattunk a gyerekvállalással, míg sikerül egy magas telek-és ingatlanárral rendelkező környéken – ahol élünk – egy családi házat venni, hiszen jócskán kicsúsztunk volna az időből. De a célt látjuk, nem adtuk fel. Jó lenne néhány év múlva valami tágasabb helyre költözni, esetleg egy kis udvarral, garázzsal stb. Ehhez viszont nem engedhetjük meg magunknak a költekezést, de azt sem várjuk el, hogy ebben anyagilag támogassanak. (Van, aki nem tud, van, aki nem akar.) Az viszont tényleg segítség volna, ha a gyerekeknek olyan ajándékot vennének, amit tényleg szeretne, használ, és nem nekünk kell erre is pénzt kiadni (például roller, megfelelő méretű bicikli, és még sorolhatnám.). De sebaj! Megoldjuk másképp! Ahogy egy volt főnököm is mondta: „örülök, hogy mindent önerőből szereztem meg, és nem kellett a nagyszülőktől támogatás, így nincs az az érzése az embernek, hogy tőlük kaptuk, így bármibe beleszólhatnak.”