Egyre több 55-60 év körüli ismerősömnél látom azt a számomra nagyon ellenszenves viselkedést, hogy folyamatosan a 25-35 év közötti gyerekeiket szidják, akik mellesleg már egytől-egyig családos emberek (feleség, férj, önálló háztartás, karrier, gyerekek). És habár teljesen jól megy az életük, sokat értek el, becsületes jó emberek, a szüleik mégis mindig találnak valami kifogásolni valót. Nem ezt a lakást kellett volna megvenni (sokkal nagyobbat), nem ezt az autót, babakocsit, ruhákat, nem ilyen programokat szervezni stb. A legnagyobb dolgoktól a legkisebbig, bármit. Emellett persze folyton elhangzik az a közhely, amitől többek között nekem is „azonnal felállna a szőr a hátamon, ha lenne”: mégpedig a „mert nem hallgatnak ránk, hiába mondunk bármit”.  És ezt képesek úgy mondani, hogy észre sem veszik, hogy fordítva még jellemzőbb ez. Hiába mond nekik bármit is a fiatal generáció, eszükben sincs megfogadni, hiszen ők úgyis jobban tudják. Nem egyszer hallottam könyörgést, hogy ne a párna alatt rejtegesse, vagy kis brifkóban hordja magával egy 55-60 közötti (nem 80 éves nyugdíjas!) a megtakarított több százezer forintját, hanem nyisson egy tisztességes bankszámlát, bankkártyával, online bankolási lehetőséggel – majd a gyerekei segítenek neki, ha valamiben kell. De nem! csak azt hajtogatják, hogy nem fogják fizetni a kezelési költségeket, nem bíznak a bankokban, mert azok eljátsszák a pénzüket, így a legjobb helye kéznél van – vagy inkább elköltik.

És ez csak egy példa, számtalan ilyen témát lehetne felsorolni: például egészségügyi témák, mozgás, étkezés, napi társadalmi-gazdasági, vagy politikai területen.

Ugyanakkor legyünk türelmesek velük, értsük meg, hogy más generáció. Nekik minden butaság, amit csinálunk, egyesek örök felsőbbrendűséget éreznek majd, mindig csak kis „taknyost” látnak gyerekeikben, éretlen gondolkodásúnak tekintik őket. Még akár meg is érthetjük, vagy tudomásul vehetjük egyes „öregek” - de nevezzük inkább középkorúaknak – ilyen hozzáállását, de van, ami viszont már nagyon is bosszantó tud lenni. Nem elég, hogy kritizálnak minden lépést, nem fogadják meg a tanácsokat, nem ismerik el, hogy vannak témák, amikhez a fiatalok jobban értenek, de meg se hallják a kéréseket. Aztán természetesen még később ők panaszkodnak, hogy nem kérnek segítséget se tőlük a gyerekek. Dehogynem! Csak nem figyelnek, nem hallják meg, nem veszik komolyan, vagy „csak” nem tartják tiszteletben a kéréseket. Ezzel is bizonyítva, hogy ők a szülők, ők az idősebbek, a bölcsebbek, majd ők tudják miben, hogyan, mikor kell segíteni, támogatást nyújtani és egyáltalán melyik kérést kell tiszteletben tartani, és melyeket figyelmen kívül hagyni. Minél többször kéri határozottan az ember („kérlek, ne mondj mindenkinek ilyeneket a feleségemről”; „kérlek, előre egyeztessük a programot”; „kérlek, ne vegyétek meg azt” stb.) annál inkább idegtépőbb, hogy meg se hallják, vagy nem hisznek el semmit, sőt biztosan butaság az egész. Mi „csak gyerekek” vagyunk, ők a bölcs felnőttek.

Emellett nagyon érdekes még ezeknél az 55-60 év körüli ismerőseimnél az, hogy a szüleikkel való viszonyuk milyen alapokon nyugszik. Akár azt is várhatná az ember, hogy azért ilyenek, mert ők ahhoz szoktak, hogy mindig az idősebb generációnak van igaza, és rájuk is ugyanúgy ráerőltették a szüleik az akaratukat, ugyanúgy azt mondták, ti ezt nem tudhatjátok kisfiam, kislányom. De nem! Azt vettem észre, hogy sem most, sem korábban egyáltalán nem foglalkoztak azzal, hogy mit mondanak a szülők, ők úgyse értik miről is van szó. Nem igazán volt szükségük tanácsokra, segítségre, vagy ha igen, ők mindent megszabtak, hogy mit, hol, mikor, hogyan kell csinálni, az öregek meg teljesítették. Így könnyű. Tehát ott tartunk, hogy sem a fiatalok, sem az idősek nem tudnak semmi okos tanácsot adni, mert csak az a jó, amit ők gondolnak, amit és ahogyan ők cselekszenek. Elég egoista látásmód ez, beláthatjuk. De vajon hogy sikerült ezt elérni?

Az igencsak felgyorsult, globalizálódó világban valóban nagyon nehéz lépést tartani mind a fejlődéssel, mind az aktuális történésekkel. Ez teljesen érthető, és az is, hogy ezáltal egyre nagyobb a generációs szakadék is szülők, gyerekek, nagyszülők és esetleg dédszülők között. Az is ok lehet, hogy egy ideig, még fiatal korukban jól tudták követni ezt a gyors fejlődést, az állandó változást, így persze elavultnak tűntek a szülők tanácsai, gondolatai. Ahogy öregedtek, már egyre kevésbé tudták, vagy akarták követni a folyamatos változásokat, az egyre szélesebb területeket érintő fejlődést, és belassultak vagy megragadtak egy bizonyos szinten. Ez pedig már a gyerekekkel való egymás meg nem értését okozta.

A probléma egyébként itt is az alapvető személyiségi jegyekből, hiányosságokból ered. Sokkal elfogadóbban kellene tudomásul venni, hogy valakinek különbözik az álláspontja a mienktől. Nem vérre menő veszekedéseket, csatákat vívni. Alapvetően tisztelni kell másokat, és tiszteletben kellene tartani a másik (határozott) kérését, még akkor is, ha ő a gyerekünk, és 25-35 évvel fiatalabb. Ugyanakkor az idősebb szülőkkel/nagyszülőkkel/ dédszülőkkel is ugyanígy kell viselkedni. Elfogadni például azt, hogy 81 évesen már nem szeretné elhagyni a falut, a házat, ahol egész életében élt, egy ismeretlen kis-vagy nagyváros kedvéért, ahol ugyanúgy egyedül lakna. És főleg nem kell emiatt a döntése miatt úton-útfélen hangoztatni, hogy milyen bolond, makacs, felelőtlen. Lehet szépen érvelve időnként megkérni a költözésre, de nagyon nem mindegy, hogy milyen stílusban tesszük ezt.

Azt hiszem, a legtöbb problémát megoldaná az, ha az emberek sokkal rugalmasabbak lennének. Nem szabad abban a hitben leélni egy egész életet, hogy mindenki hülye, csak az az egyetlen jó út, amit mi látunk. Ez előbb-utóbb amúgy is visszaüt, hisz elidegeníti a barátokat, ismerősöket, sőt akár a családtagokat is. Hisz ki akarna folyton ilyen mérgező közegben lenni?

Tisztelet, elfogadás, rugalmasság, alkalmazkodó-képesség. Tessék ezeken a fogalmakon rágódni, értelmezni és alkalmazni őket! És minden valahogy jobb és könnyebb lesz…