Érettségi után elköltöztem otthonról, hiszen a közelben nem volt felsőoktatási intézmény, és mindenképp tovább akartam tanulni. Ez ugye azzal járt, hogy hétvégéim elmentek utazással. Eleinte – mivel kevés órám volt – többet jártam haza, sokáig minden hétvégén. Majd idővel, ahogy egyre több dolgom lett, valamint egyre önállóbb felnőtt lettem, a korábbinál is sokkal jobban igényeltem a privát szférát, a saját életemet. Érthető módon nem akartam minden hétvégén hazarohanni, majd másnap, harmadnap vissza az egyetemvárosba. Mivel alapból kisebb testvér vagyok, így a családnak ez már nem volt meglepetés. Az egyetemi diplomák megszerzése után, azonban újabb irányt vett az ingázás. Természetesen egy olyan fiúval hozott össze a sors, aki szintén nem abból a városból származott, ahol tanultunk, sőt kicsit megbolondítva az ügyet neki két egymástól is távoli településen élt a családja, rokonsága. Így összeköltözés után kezdődhetett az állandó program: hol egyikünk családjához, rokonaihoz, hol a másikéhoz kellett valami esemény, vagy csak egy szimpla látogatás miatt menni. Immár autóval szerencsére, nem tömegközlekedéssel. Szerencsére egyikünk se igényelte, hogy minden héten járjunk haza, így maradt egy-két nyugodtabb napunk, amit együtt tölthettünk. De kellenek is az ilyenek, főként a kapcsolat elején, jobban megismerni egymást, élményeket gyűjteni.

Mivel nem voltunk megelégedve a munkalehetőségekkel, munkahellyel, így mindketten keresni kezdtünk új állást az ország több részén is. Párom talált előbb, így ő költözött is. Én maradtam még egy évet ugyanott. Így az ingázás kicsit másképp alakult ebben az időben: szinte minden hétvégén úton voltunk: hol én mentem hozzá és a szüleihez, hol ő jött hozzám; volt, hogy egyedül mentem a szüleimhez, vagy mindketten mentünk a szüleimhez, vagy egyedül ment a távol lakó rokonokhoz, vagy mindketten, stb. Minden létező verziót kipróbáltunk. Fárasztó az biztos. Kicsit több mint egy év után költöztem is utána, hiszen több száz kilométereket utazni hétvégente elég kiábrándító.

Az igazi nagy probléma a gyermekek születése után adódott. Természetes, hogy mindenki mindig látni akarja az unokákat, de egyben nagyon zsúfolttá is teszik az állandó programok, a látogatások, az utazások a mindennapokat. Főként, ha közben a férj ingázik napi szinten a munkahelyére. Megint ott tartunk, hogy legalább kéthetente látni akarja mindkét nagyszülőpár az unokákat és a gyerekeiket, de mivel helyhiány (vagy egyéb programok) miatt nincs lehetőség arra, hogy egyszerre jöjjenek, így gyakorlatilag egyetlen egy hétvége se marad/maradna, amikor önmagunkban lehetünk, amikor barátokkal találkozhatunk, vagy egyszerűen elmenni valami jó kis programra. Kifejezetten amiatt is kellemetlen, mert szinte nincs olyan találkozó, amikor legalább egy apró dolog miatt ne lenne kellemetlen érzése az embernek. Mindig van valami, amit rosszul csinálunk, mindig van valami, amit szeretnénk (illetve a gyerekek szeretnének), de ők nem értenek egyet, vagy elfelejtik, vagy direkt nem azt csinálják, amit kérünk. Az állandó vendégvárásra készülés, az utazásra csomagolás alapvetően is rengeteg energiát vesz el, hát még ha a hangulat is feszült gyakran. Egyszerűen az egyik alkalommal már felmerült bennem, hogy olyan ez, mintha nem is a saját életünket élnénk. Igazodjunk állandóan mások igényeihez, alakítsuk úgy a napi/hetirendet, hogy mindenkinek megfeleljen. Elvárás, hogy minden közeli-távoli rokont is keressünk fel, mutassuk be a gyereket, hisz ők nem tudnak eljönni. Minden szabadidőnk elveszik. Örök mókuskerék. Még fiatalabbként, azt hittem majd a munka monotonitása lesz az idegeket felőrlő mókuskerék, de nem. Ez sokkal inkább az.

És hol a megoldás? Nem nagyon látjuk. Ha egy helyen lakna mindenki, akkor hétvégén-hétköznap folyamatosan szervezkednének (de jó is lenne minden másnap hallgatni, hogy mennyi mindent csinálunk rosszul). Amikor mindenki máshol lakik, akkor meg folyton utazás és vendégvárás minden hétvége. Természetesen teljes mértékben megérthető, hogy mindenki minél gyakrabban látni szeretné a gyermekét, a szüleit, az unokáit vagy nagyszüleit. Így is van ez jól, hiszen kellenek ezek a kapcsolatok, de miért bűn az, hogy az ember élni is szeretné a saját életét? Egy-egy nyugodt, meghitt hétvége, ahol a végre játszhatunk, nevelhetjük a saját gyerekünket. Amikor nem kell hajnalban kelni, hogy odaérjünk, vagy elkészüljünk, mire ők ideérnek. Egy-egy nyugodt este, mikor nem kaptunk aznap ötször idegbajt azért, mert nem értik, meg hogy miért csinálunk mindent másképp, mint ahogy ők csinálták régen. Jó a szoros családi kötelék, de csak akkor, ha tényleg megértő, támogató a családtagok közötti kapcsolat. Ellenkező esetben lehet, hogy többet árt a folytonos találkozás, mint használ.