Mint annyi más babás témában, így a cumi esetében is gyakran igen markánsan egymásnak feszül az anyák (szülők, hozzátartozók, bárki) két külön véleményen lévő tábora. Vannak, akik alapból elutasítják, különböző érveket sorolnak fel, hogy miért ártalmas vagy felesleges (fogak, nehéz leszoktatni, szoptatást zavarja, függő lesz, nem reagál a szülő az igényekre…). Mások istenítik, nélkülözhetetlennek tartják, és nem értik, hogyan lehet nélküle élni. Ők szintén számtalan érvet sorolnak fel mellette: fogzáskor könnyebb, gyorsabban megnyugszik, ha sír; ezzel alszik el, nem cicin; nem vesz más, koszos dolgokat a szájába, „csendben” van…

Első várandósságom alatt, megmondom őszintén, nem foglaltam állást semelyik tábor mellett sem. Ha jól tudom, az én családomban megszokott volt a cumi használat, a gyerek apjáéban nem. Persze az aktuális szakirodalmak, tanfolyamok, azt javasolták, hogy újszülött lehetőleg ne kapjon semmilyen cumit, hogy könnyen és jól tanuljon meg szopizni. Mivel én mindenképp szerettem volna szoptatni, így ezt igyekeztem betartani. Nem vettünk cumikat, mert hallottuk, hogy sok pici nem is fogadja el, így nem akartunk feleslegesen pénzt kidobni, de azért 2 cumink volt itthon, ami egy-egy babaápolási szettben volt ajándékként. Teltek a napok, hetek cumi és cumisüveg nélkül, és nem vettük észre hiányát. Második hónap vége felé próbáltuk meg először odaadni neki (védőnő úgy gondolta, gyógyír lesz a hasfájásra), de nem fogadta el. Védőnőnk szerint több másik fajta cumit kellett volna vennünk, és próbálkozni, hátha valamelyik tetszik neki. Nem tettük. Úgy éreztem, hogy ha tényleg szüksége lenne rá, akkor a kettő közül valamelyiket, vagy akár a cumisüveget elfogadná. De ő csak szopizni akart. Már egy éves is elmúlt, mikor újra próbáltam cumit adni, szintén egy átmeneti, nekem kellemetlen problémát próbáltam megoldani, hiába. Nem fogadta el, a probléma pedig el is múlt. Úgy gondoltam, nézem inkább a dolog jó oldalát: ennyivel kevesebbet kellett költenünk, sőt a fertőtlenítéssel se kellett bajlódnunk, arról nem is beszélve, hogy sétáltatás közben se kellett folyton azt figyelnem, hogy mikor hagyjuk el a szeretett cumit.

De továbbra sem értettem azt a nagy hévvel való tiltakozást a cumi ellen, vagy éppen az ellenkezőjét: azoknak a szidását, akik egyáltalán nem akarnak adni a babának, mert meg vannak győződve arról, hogy nem segít, sőt inkább árt. Én magamban nyugodtan elkönyveltem, hogy megpróbáltuk, mikor úgy éreztük, hogy szükséges, de nem kellett neki. Elfogadtuk. Nincs lelkiismeret-furdalásom, nem érzem, hogy lemaradtunk valamiről.

A következő gyerekünknél azonban automatikusan arra készültünk, hogy az elsőnek se kellett, akkor biztosan ő sem kéri majd, de ha tévednénk, hát veszünk neki megfelelőt, nem nagy ügy. Egy dolgot viszont nem felejtek el, ami eléggé felháborított. A kórház csecsemőrészlegén négyen feküdtünk egy szobában (meg a négy újszülött). Persze rajtam kívül mindenki cumi-mániás táborba tartozott – én ugye megmaradtam a független részlegen. Ez azt jelentette, hogy hoztak is cumit a szülőszobára és persze mindjárt azzal kezdték orvosolni a „sír a baba” - problematikát. Ami számomra teljesen mindegy, hiszen a saját gyereküknél joguk van eldönteni, hogy mi a helyes. Az viszont felháborított, hogy a néhány órás babámnál, aki két alvás között sírdogált és bizonytalankodott (persze várni kellett kicsit, hogy a tejem meginduljon, illetve hogy neki sikerüljön az első kaki), azonnal mindenki rázendített, hogy cumit kellene adnom. Mert az megnyugtatná, akkor nem sírna, akkor azonnal elaludna, akkor nem nyelne levegőt, akkor könnyebben büfizne, pukizna stb.. Hiába mondtam, hogy ilyen kicsinek nem szeretnék még cumit adni, hadd tanuljon meg előbb rendesen ciciből szopizni, hadd induljon meg rendesen a tejem, csak kaptam az oktatást, mintha tizenéves kislány lennék első babával. Szegény néhány órás gyermek várja a segítséget, próbál akklimatizálódni a világba, és én ahelyett, hogy segítségére lennék, tömjek egy cumit a szájába, hogy csendben legyen. Igen, ki ne szeretne pihenni egy jót a szülés után. Jó, nem tettem szóvá, más a véleményünk, máshogy oldjuk meg a helyzetet. Aztán jött a takarítónő, és meglátta, hogy amíg épp az ebédet próbáltam gyorsan magamba tömni, hogy aztán folytathassam a szoptatást, addig a pici felébredt és meglehetősen vehemensen a szája felé emelgette a kezecskéit, és nyitogatta a száját, tömte volna befelé, ha befért volna. Mindjárt közölte igen nagy határozottságával, hogy ez a gyerek cumis lesz, vagy ha nem adok neki, akkor az ujját fogja szopni. És az persze még rosszabb. (Nem tudom miért, de mindegy is.) Megáll az ész! Azonnal megbélyegezték az alig megszületett csecsemőmet: cumis, ujjszopogatós lesz, kétség kívül. Azt azért hozzátenném, hogy nemcsak cumis vagy ujjszopogatós gyerek létezik, nálunk az idősebb se az ujját nem vette a szájába, se a cumit, igaz meg kell jegyezni, hogy egyéb tárgyakat se igen rágcsált meg (egy-két kis keménylapos könyv kivételével), hiába vettük a sok rágnivalót, meg volt számtalan játéka. De talán felesleges is ilyenek miatt háborogni, hiszen gyakorlott anyukaként, már volt időm megtanulni azt, hogy bárki bármikor bármibe képes hibát találni, ami gyerekneveléssel kapcsolatos, vagy másképp fogalmazva bárhogy csináljuk, semmi sem jó szerintük. Egész egyszerűen szeretném magam eldönteni a gyerekkel együttműködve, hogy mi lesz a jó út. Érdekes, hogy soha senkit sem próbáltam meggyőzni arról, hogy ne adjon cumit a gyerek szájába, viszont engem már többen próbáltak meggyőzni az ellenkezőjéről, vagy arra is volt példa, hogy aggódva kérdezték, hogy ugye nem kapott cumit.

Észrevettem azonban, hogy sok anyukát frusztrál ez a téma. Emlékszem, futólag találkoztam pár éve egy, a lépcsőházunkban élő anyukával és babájával. A picinek épp cumi volt a szájában. Látta, hogy mi nem használunk, így még mielőtt mondhattam volna, hogy "engem aztán egyáltalán nem zavar, mi is megpróbáltuk" stb., azonnal mentegetőzni kezdett. Majd a következő jópár találkozásunkkor is folytatta ezt: „csak elalváshoz kell!”, „csak kicsit engedem ám…”, „nem tudtam máshogy…”, „hamar leszoktatjuk majd…”, „már alig kapja meg…”, „már nincs is cumink…”.

De nem kell! Ne mentegetőzz! A te gyereked, te tudod, hogy hogyan szeretnéd nevelni. Ha csak így sikerül megnyugtatnod vagy elaltatnod, akkor fogadd el. Ettől még teljes értékű ember lesz a gyermeked. Ne másoknak próbálj megfelelni. Én nem foglak azért elítélni, mert cumit adsz a gyermekednek, de szépen kérlek, te se oktass ki, és végképp ne ítélj el azért, mert nekünk a cumi és cumisüveg is kimaradt. Próbáljunk meg úgy egymás mellett élni, hogy megértjük és támogatjuk a másikat, attól függetlenül, hogy a nehezebb vagy könnyebb utat választjuk – már ha egyáltalán létezik könnyebb út.