Többféle személyiséget különböztethetünk meg a vitatkozáshoz való viszonyulás alapján is. Van, aki szeret, van, aki nem, emellett van, aki tud és van, aki nagyon nem tud jól vitatkozni. (Persze lehet ezeket kombinálni is: szeret, de nem tud jól, nem szeret, de tudna stb.)

Nem tartozok azok közé, akik rajonganának a vitatkozásért, de természetesen fontos, hogy az ember kiálljon időnként az álláspontja mellett, megvédje azt, megvédje magát. Sajnos olyan környezetben nevelkedtem, ahol állandó jelleggel volt mellettem (és mai napig is gyakran van a közelemben) olyan személy, aki megszállottan élvezte (élvezi) a vitatkozást. Gyakorlatilag nem is lehet semmilyen rövid vagy hosszú beszélgetést folytatni vele úgy, hogy ne kezdjen el azonnal vitatkozni, belekötni valamibe. Észrevettem, hogy amint mesélnek neki valamit, azonnal rávágja, hogy „nem, …”, és folytatja valamivel a mondatát. Akkor is, ha ugyanazt ismétli meg, amit éppen neki mondtak, ugyanúgy rávágja, hogy „Nem!”. Alapvetően ez is elég bosszantó tud lenni, ha 10, 20, 30 évig ezt tapasztalod, de ez még lehet megmosolyogtató, mert el lehet úgy is könyvelni, hogy jól van, egyszerűen nem figyel, vagy nem érti, hogy mit mondanak neki. Bár nem figyel, de a beszéd- (és vita-) kényszere miatt muszáj válaszolnia, reagálnia valamit. Ami még ennél is sokkal inkább zavaró, az pedig az, hogy hiába vagy 100%-ig biztos abban, amit mondasz, akkor is ugyanez történik. Beleköt, ellenkezik, tagad, „nem”, „nem igaz, mert…”. Lehetsz akár a téma nagydoktora, akár évtizedek óta taníthatod ezt a tárgyat egyetemen, őt akkor sem tudod meggyőzni, ha órákig magyarázod és bizonyítod, hogy 1+1=2. Az ő józan paraszti gondolkodása, illetve a folyton vitatkozni, ellenkezni akarása mást diktál.

Néha eszembe jut, hogy mekkora ego, mekkora magabiztosság is kell ehhez. Bárcsak fele, vagy akár csak harmadennyire lennék én is magabiztos. Mindjárt nem is érdekelne, hogy mit mond, illetve nem érezném magam minden beszélgetésünk után hülyének és dühösnek, mert egy teljes gondolatot nem sikerült úgy megosztani, hogy ne ignorálta volna egy „nem”-mel.

Találkoztam már olyannal is, aki mindenkivel szemben ezt a viselkedést tanúsította, de van, aki főként a fiatalokkal és a nőkkel csinálta ezt. Egyik legprimitívebb dolognak tartom, mikor egy-egy vita odáig fajul, hogy ész érvek híján a nemi különbségeket hozzák fel, ezzel kívánják maguk részéről lezártnak és „győztes” kimenetelűnek tartani a diskurzust.

• „A nők amúgy is hülyék, legjobb lenne, ha nem is dolgoznának, hanem maradjanak csak otthon.”
• „A nők nem értenek semmihez/ehhez.”
• „A nők amúgy sem lehetnek jó vezetők.”
• „Ha egy nő gyereket szült, utána már nem lesz többet jó munkaerő.”

Csupa rosszindulatú általánosítás. Hasonló a korbeli különbségre való hivatkozás.

• „Fiatal vagy, nem tudhatod.”
• „Fiatal vagy, majd később megérted.
• „Túl öreg vagy ehhez, nem érted meg.”

Nem győzöm hangsúlyozni, hogy többet kellene egymásra figyelni. Lehet különböző véleményünk, sőt kevés eséllyel találunk olyan embert, aki mindenben egyetért velünk. Így elkerülhetetlen, hogy időnként érvelnünk kelljen a saját elképzelésünk mellett. De nem kötelező, hogy csúnya vitába, akár veszekedésbe torkolljon a helyzet. Elsősorban figyeljünk egymásra! Ne az legyen a cél, hogy mindenképpen „nem-et” mondhassunk. Egy jó vitában mindkét (vagy legalább az egyik fél) sokat tanulhat, de ez nem megy úgy, ha közben a földbe döngölnek. Néhány alapvető szabály betartásával tehát jó is lehet egy vitatkozás:

• Ne feledjük, hogy a másik fél is ember, tiszteletet érdemel.
• Csak azután fejtsük ki véleményünket, azt követően szálljunk vitába, ha már végig hallgattuk a partnerünket.
• Ne feledjük, hogy mindegyikünk tudása véges, egyikünk sincs birtokában minden tudásnak.
• Ha lehet, ne vegyük személyes sértésnek a mienkétől eltérő véleményt.

Vitákra tehát szükség van. Ezek során tanulhatunk és taníthatunk is. Nem kell szeretnünk vitatkozni, és semmiképp sem kell mániákusan állandóan kezdeményezni, de néhány alapvető szabály betartásával olyan értékes vita alakulhat ki, mely épít, nem pedig rombol.