Egyik legkedvesebb barátom mesélte a most tárgyalt témát, mely igencsak felkeltette az érdeklődésemet.

Családi összejövetel, egy az évi rengeteg alkalom közül. Férfiak leülnek, alig váltanak pár szót, a nők elkülönülve kávéznak, teáznak, és csevegnek órákat. Kibeszélnek mindenkit: a szomszédot, a rokonokat, ismerősöket, ismeretleneket. Rengeteg a sztori, mindenkiről akad valami rossz, amin csámcsogni lehet. Biztató, kedves, jó indulatú megjegyzés aligha található a társalgásban. Majd az esemény végeztével, hazafelé az autóban, míg az egyik gyerek olvas, a másik alszik, addig szépen anya és apa megbeszélik a hallottakat, kibeszélik a többi családtagot. Akikkel órákon keresztül jóízűen cseverésztek. Kiderül, hogy mindenki hülye, és természetesen mindenki rosszul csinál mindent. És ezeket a gondolatokat persze nemcsak egymást között tárgyalják ki, hanem innentől kezdve bármikor, bárhol, bárkivel való eszmecsere alatt időnként bedobják témának.

De NEM! Nem ilyen egy jó családi, rokoni kapcsolat. Erre sajnos előbb-utóbb a gyerekek is rájöttek, akik persze azóta már felnőtt emberek. Egymással szemtől-szembe "jópofizni", majd a hátuk mögött össze-vissza szidni közeli, vagy távoli ismerősnek?!

• Lehetne kedvesen beszélgetni bármiről (pl. politika, társadalom, gazdaság, kisebb-nagyobb történések, élmények, tervek, egészség, stb.).
• Nem kell folyton mindenkinél okosabbnak lenni. (Rosszul nevelik a gyereket, ez a férfi nem való hozzá, nem ezt a házat kellett volna megvenniük stb.).
• Egyszerűen el kell fogadni, hogy más elvek szerint élnek, más döntéseket hoznak, mást látnak helyesnek (eltérő politikai beállítottság, vallási nézetek stb.).
• Különösen figyelni kell erre a toleranciára, ha generációs különbségek is vannak. Nem beszélve az anyagi különbségekről. Teljesen felesleges azért lehülyézni a testvérünket, mert nem veszi meg a sétálóutca boltjában a drága péksüteményt, pedig hogy kívánta, vagy azért mert ugyan új redőnyt csináltatott, de „nem volt esze” szúnyoghálót is csináltatni hozzá. Talán örült, annak is, hogy sikerült félre tennie annyit, hogy épp futotta a redőny árára, de a drága péksüteményen és a szúnyoghálón spórolnia kellett.
• Abban az esetben, ha egy ilyen társalgás során az általános témákon túl ránk bíznak személyes dolgokat, egyszerűen tilos azt kifecsegni bárkinek.

Persze nagyon nehéz ezt a néhány alapvető szabályt - vagy nevezzük inkább illemszabálynak – teljesíteni, hiszen ha valakinek alapvetően ilyen a személyisége, nem lesz egyszerű megváltoznia, főleg nem 40-50-60 évesen. Talán már nem is tud.

De mégis milyen következményei lesznek az ilyen „ártatlan” családi összejöveteleknek? Nincs annál jobb, mikor ennyire összetartó egy család, évente számtalanszor összejönnek, nem akadály a száz, vagy több száz kilométer távolság sem, mindenki mindent elmond, sajátodnak érzed a testvéred gyerekeit, sőt még azok gyerekeit is unokádnak. Vagy mégsem ennyire idilli a kép? Tekintsünk egy kicsit az autó hátsó ülésén ülő két gyermekre - azóta felnőttre. Nem érzik jól magukat, idővel akár meg is utálják a hasonló összejöveteleket. Elkezdenek kibújni ezek alól. Ez nem is olyan bonyolult, hiszen ahogy idősödnek, egyre több más programra hivatkozva tudják lemondani. A végén eljön az a pont, hogy évente jó, ha egyszer részt vesznek egy-egy ilyen eseményen, a korábbi számtalan helyett. Kezdenek távolodni a rokonságtól.

Számomra viszont a legérdekesebb pont az volt, mikor kiderült, hogy az egyik gyerek az egyetem elvégzését követően inkább a Tanulmányi Osztályon vette át a sikeres diplomát, így elkerülve a diplomaosztót és a hozzá kapcsolódó családi összejövetelt. Éppen testvérem második diplomaosztó ünnepségén álltam, mikor eszembe jutott ez történet, és elmerengtem, hogy vajon mi vezetett idáig.

Érdekes választ kaphatunk, ha megkérdezzük őket, hogy mégis miért nem mennek? „Mert elmegy egy napom, vagy egy hétvégém a semmire. Egyszerűen nincs közös témám velük. Csak ott üljek órákat? Inkább elfoglalom magam mással, amit szeretek.” Elgondolkodtató érvek mindenképp, de ami ennél is érdekesebb az az, hogy a szülők és a rokonság fel sem fogják, nem tűnik fel nekik, hogy ennek igazából az ő viselkedésük a kiváltó oka. Elkönyvelik úgy, hogy sajnos nem tudott jönni, mert programja volt épp, nem mondhatta le, tanulnia kellett, a barátnőjével van, biztosan a barátnő/feleség nem szeret minket, ezért eltiltja a fiút a rokonságtól.

Mikor a gyermekek felnőnek, önállósodnak és családot alapítanak, új szakaszába érnek ezek a családi események. Vagy részt vesznek immár felnőttként ők és persze társuk is ebben, vagy kimaradnak, és innentől biztos témát adnak a társalgásnak. Abban az esetben, ha a korábbiakból kiindulva a rokonság, család most sincs teljesen megelégedve a párválasztással, az életvitelükkel, a gyermeknevelési elveikkel, bizony komoly konfliktusok adódhatnak. Különösképp akkor, ha az új barátnő/társ érzékeny az ilyen kibeszélésekre, a folytonos kritikákra. Ez csak még távolabbra viheti az amúgy sem szoros családi, rokoni kapcsolatokat.

Igen, nem mindenkinek az a kedvenc időtöltése, hogy másokról rosszat mondjon, vagy halljon. Manapság a csapból is az folyik, hogy a magyarok milyen keserűek, rosszindulatúak, kárörvendőek, folyton panaszkodnak, és szeretnek a rossz dolgokon csámcsogni. Ha körbenézünk magunk körül, valóban számtalan példa igazolja ezeket az állításokat. Nem jó negatív emberekkel körül venni magunkat. Szinte mindenhol az az első tanács, hogy szakíts az ilyen beállítottságú emberekkel, kerüld őket, akkor könnyebb és boldogabb lesz az életed. Na de mit tegyünk, ha történetesen szüleinkről, rokonainkról, anyósunkról, apósunkról stb. van szó? Feltétlenül próbáljunk meg változtatni ezen. Persze ehhez ők is kellenek. Sajnos, ha ők észre se veszik ezt a problémás viselkedést, nem látják, hogy valójában miért távolodtak el a fiúk a rokoni összejövetelektől és a rokonoktól is, akkor nem feltétlenül reagálnak megfelelően arra, ha megpróbálsz tiszta vizet önteni a pohárba. Leggyakoribb reakció, ami ebben az esetben is történt, a tagadás. „De hát, mi semmi valótlant nem állítottunk, mind igaz volt, amit mondtunk! Akár a szemébe is mondom, hogy hülye!” Persze, nézhetjük úgy is, hogy igazak voltak (de persze ez egy óriási nagy csúsztatás, hogy mindig igazat mondtak mindenkiről), de miért illik kibeszélni, kiadni ismeretlennek a ránk bízott személyes dolgokat, érzékeny vagy kevésbé érzékeny témákat? Nem, természetesen nem illik, még akkor sem, ha ezzel nem hazudunk.

De, mint ahogy korábban is írtam, nem egyszerű megváltoztatni egy 40-50-60 éves embernek a viselkedésén, különösen, ha makacsul tagadják hibáikat. Így hát a másik (vagy éppen az előzőt követő) tipikus reakció a fiatalok részéről, hogy „rájuk hagyják”, elengedik a fülük mellett és nem foglalkoznak azzal, mit, mikor és kinek mondanak. Ha nagyon zavarja őket, akkor csökkentik a találkozások számát, és minél kevesebb részletet árulnak el az életükből, nehogy a fél ország tudja, hogy mikor, mit csinálnak.