Egyre többet futok bele a közösségi médián és az interneten az alábbi Popper Péter idézetbe:

„Most sajnos nem élhetek kedvem szerint, mert szigorlatozom. Most sajnos felvételizem. Most éppen skarlátom van, azért nem. Most házasodom, ez csak átmeneti időszak, most a feleségem terhet, ez is csak átmeneti időszak, most a gyerek még pici, átmeneti időszak, állást változtatok, átmeneti időszak. És eltelik az élet egy merő hazugságban, mert átmeneti időszak nem létezik. Amit az ember megél, az az élete. Késő a halál előtt rájönni, hogy húha, ez volt az életem! Azt gondolom, hogy maradékok nélkül végigélni azt, amit egy életkor, egy élethelyzet kínál – ez a titka annak, hogy jó vénségben és az élettel betelve haljunk meg.” Popper Péter

Olvastam, gondolkodtam, értelmeztem, önvizsgáltam. Töprengtem, hogy kedveljem-e vagy ne. Végül nem tettem.

Eszembe jutott, hogy még az egyetemi évek alatt több környezetemben lévőtől hallottam a következő mondatot: „Az életet megélni, nem túlélni kell!”. Mélyen belém égett ez is az első alkalommal már. De miért is hatnak ennyire és pont akkor az ehhez hasonló életvezetési tanácsok? Talán azért, mert pont egy olyan időszakban voltam, amit elsősorban „túlélni” akartam, nevezhetjük átmeneti időszaknak is. És az ilyen idézetek lelkiismeret-furdalást okoztak, okoznak máig. Úgy érzem magam tőlük, mintha valamit nagyon rosszul csinálnék, nagyon rossz úton járnék, talán elrontom az életemet.

De vajon teljes mértékben igazuk van? Tényleg nem léteznek átmeneti időszakok? Amikor nem élhetünk teljesen kedvünk szerint, amikor le kell mondanunk rövid időre bizonyos, számunkra kedves dolgokról? Tényleg minden nap minden percét át kell élnünk, meg kell élnünk, élveznünk kell? Jól hangzik ugyan, de ahogy végigpörgettem az emlékeim, bizony sok olyan példát találtam, ami nem felel meg ezen tanácsoknak. És többségük olyan, amit utólag egyáltalán nem bántam meg. Azt hiszem, rám jellemző, hogy túl gyakran „várok valamit”. Számoltam a napokat gyerekként az iskolai nyári szünetig, a nyaralás kezdetéig, majd a suli első napjáig is. De ettől persze még megélhettem, megéltem a gyerekkorom. Gimnázium alatt „bejárós” voltam: vagyis egy kis faluból ingáztam oda-vissza minden nap a közeli városba. Reggel túl korán kellett kelnem, ami nagyon nehezemre esett, ezeket a hajnali buszozásokat inkább csak túléltem, mint megéltem. Nem is maradt meg sok emlék belőlük, inkább csak a kellemetlen érzés. Az érettségire felkészülés, majd a vizsgaidőszakok, különösképp a szigorlatokra készülés határozottan nem volt a kedvenc időszakom. De egyáltalán nem sajnálom ma sem és akkor sem sajnáltam, hogy le kell mondanom ezekben az „átmeneti időszakokban” sok dologról. Ha kellett éjjel-nappal tanultam (inkább éjjeli bagoly vagyok – akkor csend és nyugalom volt a kollégiumban), főleg egy nehezebb vizsga előtt. De megvolt a cél, mindig láttam a szemem előtt, el is értem, így nem bánom, nem volt felesleges lemondás. Pár nap, pár hét, pár éjszaka belefér. Ugyanez a helyzet a terhesség alatt, és kisgyerekkel is. Igen, nem szégyellem, hogy átmeneti, rövidebb-hosszabb időre le kell, le kellett mondanom (sőt mondanunk, hiszen a gyerek apjának is) pár dologról. Sőt, akár azt is mondhatom, hogy alapjaiban megváltozott az életem. Ehhez tudni kellett alkalmazkodni, elfogadni vagy azt, hogy innentől más lesz, még akkor is, ha nem így akartam, vagy ott a lehetőség belekapaszkodni abba, hogy ez csak átmeneti időre szól. Addig tartsak ki, és élvezzem, ami van. Egy példa a sok közül: terhességi cukorbetegség miatt szigorú diétán voltam, és minden nap többször szurkodhattam magam, hogy éppen jók-e az értékek. Sok sírás, elkeseredés volt, de kibírtam azt a pár hónapot. Segített a tudat, hogy ez csak átmenetileg van így, plusz az is, hogy mindezt a picikém érdekében is csinálom. Ettől még szép emlék maradt a terhességem, és semmit sem kellett megbánnom. Hasonló eset volt a baba hasfájásának időszakában (vég nélküli éjszakai ordítások, minimális alvás), apa munkahely-változtatásánál és a második terhesség vége felénél is, mikor már alig tudtam mozogni, de egy örökmozgó másik gyermek az állandó jelenlétemet igényelte.

Úgy érzem, nekem sokat segít az a tudat, hogy a kellemetlen, nehéz helyzeteket nem véglegesnek, kőbe vésettnek, hanem átmeneti állapotnak élem, éltem meg, ami kicsit több energiát vagy több lemondást igényel, de ettől még ez is az élet része. Emellett látni kell a jó dolgokat, amik ezekkel egy időben történnek, és látni kell a célt, hogy mi érdekében történnek a lemondások. Nem, talán később sem fogom megbánni ezeket az időszakokat, talán életem végén se. Túléltem, tanultam belőlük, erősebb, több lettem, és ezek tettek azzá, ami vagyok, amik vagyunk…