A játszótéri anyukákról rengeteg esettanulmányt vagy akár könyvet is lehetne írni. Mindenkinek megvan a maga sztorija, legyen az vicces, idegesítő, meglepő, esetleg tanulságos.

A városok lakótelepén élő kisgyermekes családok életében fontos szerepet játszik a játszótér. A kis lakásokból ki kell szabadulni a levegőre, napsütésre, és ha nincs mód messzebb menni, akkor bizony jó szolgálatot tehet a panelek között megbúvó számtalan kisebb-nagyobb játszótér egyike.

Még jóval az első gyermekünk születése előtt volt szerencsénk egy olyan lakásban élni, ahol a hálószobaablak pont egy játszótérre nézett. Ez egyben azt is jelentette, hogy nemcsak vizuálisan csodálhattuk meg a gyermekeket és mellettük az anyukákat, nagymamákat, beszélgetni vágyó szomszéd néniket, hanem minden beszélgetést, kiabálást hallottunk. Hamar megfigyeltük, hogy a többség csak elvétve foglalkozik a gyerekekkel, még akkor is, ha csak 1-2 évesek. Inkább leülnek a játszótér szélén lévő padokra és a különböző sorozatokról vagy egyéb témákról diskurálnak, miközben a kicsik esnek-kelnek, játszanak. Időnként oda- odakiabálnak: „Bálint! Bááálint!”, „Bence!”, „Ne csináld!”. De közelebb nem merészkednek, csak tisztes távolságból utasítanak.

Habár minden játszótér mellett ott a tábla, hogy dohányozni tilos, valamint (házi)állatok nem mehetnek a területre (higiéniai szempontból) a legtöbben ezt sem tartják be. A padon pont úgy az igazi beszélgetni, ha egy-egy szál cigit elfüstölhetnek, és a kis Molly családtag, ő nem is kutya, nem is piszkos, így tehát semmi baja nem lesz a gyerekeknek, ha ő is a homokozóban játszik. Manapság nagyon sok lakótelepi lakásban él együtt a családokkal egy kis kutyus, a legtöbben családtagként kezelik őket (szerencsére), és nagyon tisztán is tartják őket. Ugyanakkor időről-időre valahogy ott terem a kutya kaki a homokozóban. Gondosabb anyukák fel is hívják a figyelmet egy-egy kiragasztott papíron arra, hogy állati eredetű ürülék miatt senki se használja a homokozót.

Saját gyerkőceinket – költözés miatt – már másik játszóterekre hordtuk. Immáron „aktív tagként”, „bennfentesként” szerezhettünk tapasztalatot a játszóterek hangulatáról, az ott lévők személyiségéről. Továbbra is azt láttuk, hogy a szülők (jellemzően anyukák, de sok esetben apukákkal kiegészülve) előszeretettel ülnek le a padokra beszélgetni, míg a sokszor egy-két éves (vagy akár fiatalabb) babák egyedül próbálják felfedezni a lehetőségeket. A gond csak az, hogy több veszélyforrás is van, így időnként az utolsó pillanatban sikerült egy hatalmas sprint után megakadályozni a bajt. A kisfiúk például ügyesen igyekeznek kinyitni a körbekerített játszótér kapuit, hogy leléphessenek onnan, így a lustább anyukák a kapu alsó záró elemét jól beszorítják a kapu és a kerítés közé, ezzel szépen elgörbítve a kaput. Vagyis csak azért, hogy nyugodtan ülhessenek, és ne kelljen a gyerek után szaladgálni, kárt okoznak a város tulajdonában. Engem ez különösképp zavar, hisz még évekig szeretném rendesen használni azt a játszóteret. Persze vannak szülők, akik jobban odafigyelnek a gyerekekre, velük játszanak, biztatják, tanítják őket. Elmagyarázzák, mit szabad és mit nem. Így is lehet pár szót váltani a többi emberrel, de nem biztos, hogy minden sorozatot, tévéműsort végig tudnak tárgyalni.

Mi gyakran családostul járunk ezekre a játszóterekre, ami azt jelenti, hogy apuka is jön velünk, nem csak én vagyok a gyerekekkel. Mivel főként a kicsikre figyeltünk, hogyan tanítsuk meg olyan dolgokra, amiket még nem tudnak, vagy amikben még nagyon bizonytalanok, valamint (korábbi negatív tapasztalatok alapján) nem kimondottan szeretnék a játszótéren barátnőket szerezni (bár elég kevés van ebben a városban, így jól jönne pár új), így nem folytattam hosszú, mély beszélgetéseket a jelenlévőkkel. Persze alapvető, hogy mindenkinek köszönünk, akár többször, ha kérdeznek, kedvesen válaszolunk, időnként mi is érdeklődünk, pár minket is érintő témáról. A legfurcsább azonban akkor történt, mikor nyilvánvaló lett számukra, hogy gyermeket várok. Mindenkiben előtört a nosztalgia, illetve mintha eltűnt volna az a pár lépés távolság és ezer éve barátnők lennénk, rengeteg személyes (olykor túl intim) kérdéssel bombáztak, és számtalan személyes sztorit és tanácsot kellett végighallgatnom olyan emberektől, akik a nevemet se tudják, illetve semmilyen információt rólam (hol lakunk, mikor költöztünk ide, hány évesek vagyunk, mit csinálunk stb.), vagy akikkel egyetlen egy szót sem váltottunk korábban. Mivel mi még a nagyszülőkkel sem akartuk megosztani, hogy fiú vagy lány lesz a következő gyerek, illetve mi lesz a neve és melyik napra becsülte az orvos a szülés időpontját (úgyse akkor születik, nem mindegy?), így nagyon kellemetlen volt számunkra, hogy folyamatosan ilyen kérdésekkel bombáztak. „Mi lesz? Tudjátok már? Mikor jön? Hogyhogy meglepetés? Miért nem mondjátok el? Biztosan fiú, látszik a hasad alakjából! Hatalmas a hasad, tuti fiú. Még mindig nem szültél? Az én fiamat is úgy kellett kirobbantani. Milyen volt az első szülés? Hány kiló? Mekkora? Az enyém bezzeg…”. És itt eljutunk addig a pontig, hogy elmondhatom: életemben nem kellett ennyi idegen nő szülésélményét meghallgatnom, ráadásul úgy, hogy nem is én érdeklődtem. Mondták ők maguktól. A kedvencem (egyébként mindenhol, nemcsak a játszótereken) a születési súllyal való versenyzés. Mintha az lenne a dicsőség, ha valaki 60 centis és 6 kilós gyereket szül, ráadásul természetes úton, na meg 150 centis, 50 kilós nőként. Az valahogy nem fordul meg a fejükben, hogy valószínűleg nem genetikai okokból lett ekkora a gyerek, hanem például a helytelen életmódja, táplálkozása miatt. Na meg megkezdődött a rivalizálás szoptatás-tápszer témakörben is. Ki meddig tudott szoptatni, és miért ilyen vékony/kövér. Van, aki (szerintük) azért kövér, mert sokáig (3 éves korig) szoptat, és kell az energia, más meg azzal magyarázza, hogy miért ilyen extra vékony az egyik csaj, mert ő az egy éves gyereket is tudja még anyatejjel táplálni. Jajjj! Ilyenkor mosolygok egyet, és játszok tovább a kicsimmel. A terhesség ténye tehát azonnal áttört minden felépített falat. Persze a nevem továbbra sem tudták, illetve semmi más információt sem. Sosem kérdezték, sosem mutatkoztak be. Csak a terhesség, a szülés, a verseny volt érdekes. Se előtte, se utána semmi más. Néhányan azért a születés utáni játszóterezések alkalmával jöttek megnézni a legkisebbet, de ennyi. Miután feltették a szokásos kérdéseket a paraméterekről, a szülésélményről (milyen volt, meddig tartott, hogyan stb.), már semmi érdekes nem maradt. Minden mehet újra ugyanúgy, mint azelőtt. Aki gondoskodóbb beállítottságú, az ugyanúgy a gyerekekkel foglalkozik elsősorban, mások pedig örülnek, hogy végre valahára felnőtt emberekkel társaloghatnak, amíg a kicsik valahogy, valamivel lefoglalják magukat.