Nagyon sok a közösségi oldalakat használó emberek száma hazánkban is. Talán a legtöbbünkben fel sem merül, hogy mi lesz az oldalunkkal halálunk után. Szerencsére már a Facebook is kínál megoldást a problémára. Például még életünk során megnevezhetünk egy hagyatéki kapcsolattartót. Ő lesz az a személy, aki gondozza a fiókot, miután emlékoldallá alakult. Ha nem adott meg az elhunyt személy ilyen kapcsolattartót, akkor is meg van a lehetőség az emlékoldallá alakításra, de természetesen a fiók törlésére is. Mindkettő viszonylag egyszerű, nem tart sokáig kérvényezni.

Félreértés ne essék, ezzel a poszttal nem reklámot szeretnék csinálni a közösségi oldalaknak, csak felhívni a figyelmet egy rendkívül bosszantó dolog egyszerű megoldására.

Mivel igen sok a felhasználója az ilyen oldalaknak, így nagy eséllyel mindenkinek van, vagy előbb-utóbb lesz olyan ismerőse, aki ennek birtokában hunyt el. Többek között az én ismerőseim, sőt rokonaim között is volt nem egy. Felettébb dühítő lehet az, amikor az örökösök, közvetlen leszármazottak nem intézkednek az ügy érdekében, így akár évekkel a szerencsétlen haláleset után is érkeznek még a „Boldog névnapot!”, „Boldog szülinapot!”, „Boldogot!”, sőt még az „Isten éltessen sokáig!” üzenetek. Még akkor is, ha a temetés időpontját és helyszínét tartalmazó felhívást minden rokon és sok ismerőn gondosan megosztotta annak idején. A temetésen pedig nagyon sokan vettek részt. Legutóbb, az egyik ilyen ismerősömnél, ahol az évekkel ezelőtti halált követően még ma is létezik az oldal, szomszédok, sőt unokatestvér is írt köszöntőt szülinap alkalmából. Nem, nem megemlékező jellegűt, hanem olyat, mintha még élne az illető. Pedig ott is voltak a temetésén.

Persze nem csupán a leszármazottak, örökösök „hibásak” hanyagságuk miatt, hanem az emberek is egyre figyelmetlenebben. Sokan csak gyűjtögetik a kapcsolatokat, és olyan emberek tartoznak ismerőseik közé, akikkel évek, évtizedek óta nem is beszéltek, az utcán simán elmennek egymás mellett, mert nem is ismerik fel egymást, vagy még soha egy szót sem váltottak egymással, csak egy környéken élnek.  Így amellett is figyelem nélkül elmehetünk, hogy meghalt egy „ismerősünk”, sőt már évekkel ezelőtt távozott.

A másik hasonló viselkedés, amiből a probléma merülhet a következő. Nagyon sokan (ismerős-halmozók és kevesebb ismerőssel rendelkezők is) minden reggel (vagy akár később), mikor belépnek a fiókjukba, azonnal az oldal által felkínált szülinapi köszöntés lehetőségével élnek. Ki ne látta már milliószor azt, hogy „Klári ma ünnepli születésnapját! Tudasd vele, hogy gondolsz rá!”, vagy ehhez hasonló figyelmeztetéseket. A legtöbben annyira jófejnek akarnak tűnni mindenki előtt, hogy teljesen mindegy kinek a születésnapját írja ki a Facebook, azonnal nyomnak egy „Boldogot!”, vagy egy „Isten éltessen!”-t, valami hasonló okból történhet meg, hogy valaki a halott unokatestvérét köszönti fel, pedig részt is vett a temetésen. De nem! Sajnálom, de ettől nem tűntök jófejnek, kedvesnek, aranyosnak. Inkább kicsit rámenősnek.

Kicsit összetettebb már a kérdés a névnapokon, hiszen erre nem igen emlékeztetnek a külföldi alapítású közösségi oldalak. Itt már készülni kell. Megnézem, vagy éppen tudom, hogy milyen névnap van éppen, majd a legtöbben ezek után vagy elkezdenek egyesével az ilyen keresztnevű ismerőseiknek írni, vagy egyszerűen elkezdik begépelni az adott nevet, pl. „Béla”, aztán az összes Bélát egy posztba tömörítve közös jókívánságot adnak át. Nem figyelve azt, hogy esetleg belekerül olyan is, aki már elhunyt.

Óriási figyelmetlenségnek, tapintatlanságnak érzem az ilyen eseteket. Mikor az egyik, hozzám is közelálló rokonomhoz írtak évekkel később (akinek nem vagyok közvetlen leszármazottja, így nem vettem a bátorságot, hogy emlékoldallá alakíttassam, vagy töröltessem a fiókot, de felhívtam a lehetőségre az érintettek figyelmét) írtak szülinapi köszöntőt, kedvem támadt odaírni mindhez, hogy egy szál virág, vagy egy gyertya bőven elég gesztus lett volna a sírkőnél. De valami módon leküzdöttem ezt az ingert, és inkább magamban bosszankodtam. Most úgy döntöttem megpróbálom felhívni a figyelmet arra, hátha ilyen kényszeresen köszöntéseket írogató is idetéved, hogy legyen legközelebb sokkal figyelmesebb. Igyekezzünk az ilyenekkel ne megsérteni a gyászoló család, rokonság, barátok, ismerősök érzéseit.

- Ne irigykedj!

- Ne másokkal foglalkozz!

- Örülj mások örömének!

Mindenki hallotta már milliószor ezeket és az ezekhez hasonló figyelmeztetéseket. Ismerjük, de alkalmazzuk is mindig? Sajnos a válasz: nem.

Hiába a legmélyebb erkölcsös, keresztényi stb. nevelés, bárkinél eljöhet az a pont, amikor besokall. Besokall, mert évek óta küzd, hajt, megtesz mindent, hogy előre jusson, de sajnos folyton nehézségekbe ütközik, ami lelassítja, vagy meghiúsítja az útját. És ha ez nem lenne elég, amint épp kezd picit elkeseredni, vagy szimplán fáradt, rossz napja van, érzékenyebb, akkor az orra alá dörgölik, hogy valamelyik ismerős milyen könnyen és gyorsan megszerzi mindezt.

Nagyon sok ilyen példát találni, különösen, ha a gyerek-család témát tekintjük, ami az emberek többségének alapvetően is egy nagyon érzékeny tématerület. Gondoljunk csak bele azoknak a nőknek, férfiaknak a helyzetébe, akik hiába várnak gyermekáldásra. Vagy nem tudnak második, harmadik gyermeket vállalni, mert

• egészségügyileg nem lehet;
• egyszerűen nincs pénzük, lehetőségük akkora helyre költözni, hogy elférjenek, illetve el tudják tartani és tisztességesen fel tudják nevelni őket;
• akiknek nincs semmilyen segítségük, támogatásuk és egyedül nem tudják megoldani a helyzetet.

Esetleg sérült beteg gyermekük van, vagy nagy eséllyel az lenne a következő is. Nem beszélve azokról, akiknek 3-4 fiú után a következő próbálkozásra sem sikerül a várva várt kislány, vagy épp fordítva: kislányok után a kisfiú. Bármennyire is szeretnének örülni minden közeli-távoli ismerősük sokadik terhességének, bizony előfordulhat, hogy kiborulnak, ha még egy gyermekáldást bejelentő hírt kapnak egy nehéz napon.

De könnyen találni az élet minden területén példát, így a munka-fizetés témakörben, vagy bárhol máshol. Elkeserítő, mikor több egyetemi diploma ellenére mégis alacsonyabb a fizetés, rosszabb a munkahely, rosszabbak a lehetőségek, mint annak az ismerősnek, akinek nincs diplomája, kevesebb van, vagy egy névtelen könnyű felsőoktatási intézményben szerzett valahogy egyet. Ha erején felül „gürizik”, mégse tud annyit félretenni, hogy a tervezett célt elérje (ház, kocsi, stb.), legyen az bármilyen szerény cél is. Míg mások például a földrajzi helyzetükből, vagy családi, baráti segítséggel, örökség révén, esetleg tényleg a szerencsének köszönhetően (nyeremény) sikeresen veszik az akadályokat, és hozzájutnak olyan dolgokhoz is, amikre nem is vágytak annyira, addig „mi”, akik annyira, de annyira szeretnénk hiába küzdöttünk érte évekig, évtizedekig.

Hiába a neveltetés, hiába fújjuk kívülről a korábban említett frázisokat, fáradtan, kimerülten, rosszkedvűen, már-már kicsit feladva a célt, azt hallgatni, hogy más milyen egyszerűen milyen sokat ért el, nem egyszerű feladat. Ilyenkor bárkiből előbújik a „zöld szemű szörnyeteg”, vagy másképp fogalmazva a „sárga irigység”.

Ilyenkor kiborulás, sírás, méreg vagy elkeseredettség is úrrá lehet rajtunk egy rövid időre. Igen, talán megbocsájtható, elnézhető ez, ha csak rövid időre, átmenetileg érezzük így, hiszen ki ne esne át egyszer-kétszer hasonló helyzeten. Azt viszont már nehéz akár kívülállóként, akár a másik oldalon állóként elfogadni, ha emiatt a kapcsolatok (legyen az baráti vagy rokoni) távolodnak el egymástól. Pedig sajnos nagyon sok példát látni erre is.

De mit is tehetünk? Leginkább az imént említett sírás, a harag kiadása, leírása, kibeszélése a legjobb. Egyéntől függ, kinek melyik a leginkább célravezető. Visszakanyarodva az írás elején említett tanácsokhoz: legjobb, ha nem irigykedünk, megpróbálunk legalább egy kicsit örülni mások sikerének, még ha ez rendkívül nehéz is, és inkább a saját céljainkkal foglalkozunk. Leszegjük a fejünket és igázunk, küzdünk tovább, hisz feladni nem szabad!

Egyik legkedvesebb barátom mesélte a most tárgyalt témát, mely igencsak felkeltette az érdeklődésemet.

Családi összejövetel, egy az évi rengeteg alkalom közül. Férfiak leülnek, alig váltanak pár szót, a nők elkülönülve kávéznak, teáznak, és csevegnek órákat. Kibeszélnek mindenkit: a szomszédot, a rokonokat, ismerősöket, ismeretleneket. Rengeteg a sztori, mindenkiről akad valami rossz, amin csámcsogni lehet. Biztató, kedves, jó indulatú megjegyzés aligha található a társalgásban. Majd az esemény végeztével, hazafelé az autóban, míg az egyik gyerek olvas, a másik alszik, addig szépen anya és apa megbeszélik a hallottakat, kibeszélik a többi családtagot. Akikkel órákon keresztül jóízűen cseverésztek. Kiderül, hogy mindenki hülye, és természetesen mindenki rosszul csinál mindent. És ezeket a gondolatokat persze nemcsak egymást között tárgyalják ki, hanem innentől kezdve bármikor, bárhol, bárkivel való eszmecsere alatt időnként bedobják témának.

De NEM! Nem ilyen egy jó családi, rokoni kapcsolat. Erre sajnos előbb-utóbb a gyerekek is rájöttek, akik persze azóta már felnőtt emberek. Egymással szemtől-szembe "jópofizni", majd a hátuk mögött össze-vissza szidni közeli, vagy távoli ismerősnek?!

• Lehetne kedvesen beszélgetni bármiről (pl. politika, társadalom, gazdaság, kisebb-nagyobb történések, élmények, tervek, egészség, stb.).
• Nem kell folyton mindenkinél okosabbnak lenni. (Rosszul nevelik a gyereket, ez a férfi nem való hozzá, nem ezt a házat kellett volna megvenniük stb.).
• Egyszerűen el kell fogadni, hogy más elvek szerint élnek, más döntéseket hoznak, mást látnak helyesnek (eltérő politikai beállítottság, vallási nézetek stb.).
• Különösen figyelni kell erre a toleranciára, ha generációs különbségek is vannak. Nem beszélve az anyagi különbségekről. Teljesen felesleges azért lehülyézni a testvérünket, mert nem veszi meg a sétálóutca boltjában a drága péksüteményt, pedig hogy kívánta, vagy azért mert ugyan új redőnyt csináltatott, de „nem volt esze” szúnyoghálót is csináltatni hozzá. Talán örült, annak is, hogy sikerült félre tennie annyit, hogy épp futotta a redőny árára, de a drága péksüteményen és a szúnyoghálón spórolnia kellett.
• Abban az esetben, ha egy ilyen társalgás során az általános témákon túl ránk bíznak személyes dolgokat, egyszerűen tilos azt kifecsegni bárkinek.

Persze nagyon nehéz ezt a néhány alapvető szabályt - vagy nevezzük inkább illemszabálynak – teljesíteni, hiszen ha valakinek alapvetően ilyen a személyisége, nem lesz egyszerű megváltoznia, főleg nem 40-50-60 évesen. Talán már nem is tud.

De mégis milyen következményei lesznek az ilyen „ártatlan” családi összejöveteleknek? Nincs annál jobb, mikor ennyire összetartó egy család, évente számtalanszor összejönnek, nem akadály a száz, vagy több száz kilométer távolság sem, mindenki mindent elmond, sajátodnak érzed a testvéred gyerekeit, sőt még azok gyerekeit is unokádnak. Vagy mégsem ennyire idilli a kép? Tekintsünk egy kicsit az autó hátsó ülésén ülő két gyermekre - azóta felnőttre. Nem érzik jól magukat, idővel akár meg is utálják a hasonló összejöveteleket. Elkezdenek kibújni ezek alól. Ez nem is olyan bonyolult, hiszen ahogy idősödnek, egyre több más programra hivatkozva tudják lemondani. A végén eljön az a pont, hogy évente jó, ha egyszer részt vesznek egy-egy ilyen eseményen, a korábbi számtalan helyett. Kezdenek távolodni a rokonságtól.

Számomra viszont a legérdekesebb pont az volt, mikor kiderült, hogy az egyik gyerek az egyetem elvégzését követően inkább a Tanulmányi Osztályon vette át a sikeres diplomát, így elkerülve a diplomaosztót és a hozzá kapcsolódó családi összejövetelt. Éppen testvérem második diplomaosztó ünnepségén álltam, mikor eszembe jutott ez történet, és elmerengtem, hogy vajon mi vezetett idáig.

Érdekes választ kaphatunk, ha megkérdezzük őket, hogy mégis miért nem mennek? „Mert elmegy egy napom, vagy egy hétvégém a semmire. Egyszerűen nincs közös témám velük. Csak ott üljek órákat? Inkább elfoglalom magam mással, amit szeretek.” Elgondolkodtató érvek mindenképp, de ami ennél is érdekesebb az az, hogy a szülők és a rokonság fel sem fogják, nem tűnik fel nekik, hogy ennek igazából az ő viselkedésük a kiváltó oka. Elkönyvelik úgy, hogy sajnos nem tudott jönni, mert programja volt épp, nem mondhatta le, tanulnia kellett, a barátnőjével van, biztosan a barátnő/feleség nem szeret minket, ezért eltiltja a fiút a rokonságtól.

Mikor a gyermekek felnőnek, önállósodnak és családot alapítanak, új szakaszába érnek ezek a családi események. Vagy részt vesznek immár felnőttként ők és persze társuk is ebben, vagy kimaradnak, és innentől biztos témát adnak a társalgásnak. Abban az esetben, ha a korábbiakból kiindulva a rokonság, család most sincs teljesen megelégedve a párválasztással, az életvitelükkel, a gyermeknevelési elveikkel, bizony komoly konfliktusok adódhatnak. Különösképp akkor, ha az új barátnő/társ érzékeny az ilyen kibeszélésekre, a folytonos kritikákra. Ez csak még távolabbra viheti az amúgy sem szoros családi, rokoni kapcsolatokat.

Igen, nem mindenkinek az a kedvenc időtöltése, hogy másokról rosszat mondjon, vagy halljon. Manapság a csapból is az folyik, hogy a magyarok milyen keserűek, rosszindulatúak, kárörvendőek, folyton panaszkodnak, és szeretnek a rossz dolgokon csámcsogni. Ha körbenézünk magunk körül, valóban számtalan példa igazolja ezeket az állításokat. Nem jó negatív emberekkel körül venni magunkat. Szinte mindenhol az az első tanács, hogy szakíts az ilyen beállítottságú emberekkel, kerüld őket, akkor könnyebb és boldogabb lesz az életed. Na de mit tegyünk, ha történetesen szüleinkről, rokonainkról, anyósunkról, apósunkról stb. van szó? Feltétlenül próbáljunk meg változtatni ezen. Persze ehhez ők is kellenek. Sajnos, ha ők észre se veszik ezt a problémás viselkedést, nem látják, hogy valójában miért távolodtak el a fiúk a rokoni összejövetelektől és a rokonoktól is, akkor nem feltétlenül reagálnak megfelelően arra, ha megpróbálsz tiszta vizet önteni a pohárba. Leggyakoribb reakció, ami ebben az esetben is történt, a tagadás. „De hát, mi semmi valótlant nem állítottunk, mind igaz volt, amit mondtunk! Akár a szemébe is mondom, hogy hülye!” Persze, nézhetjük úgy is, hogy igazak voltak (de persze ez egy óriási nagy csúsztatás, hogy mindig igazat mondtak mindenkiről), de miért illik kibeszélni, kiadni ismeretlennek a ránk bízott személyes dolgokat, érzékeny vagy kevésbé érzékeny témákat? Nem, természetesen nem illik, még akkor sem, ha ezzel nem hazudunk.

De, mint ahogy korábban is írtam, nem egyszerű megváltoztatni egy 40-50-60 éves embernek a viselkedésén, különösen, ha makacsul tagadják hibáikat. Így hát a másik (vagy éppen az előzőt követő) tipikus reakció a fiatalok részéről, hogy „rájuk hagyják”, elengedik a fülük mellett és nem foglalkoznak azzal, mit, mikor és kinek mondanak. Ha nagyon zavarja őket, akkor csökkentik a találkozások számát, és minél kevesebb részletet árulnak el az életükből, nehogy a fél ország tudja, hogy mikor, mit csinálnak.

Nemrég eszembe jutott, hogy hányszor is néztek UFO-nak a terhességem alatt, illetve a babával/babákkal töltött első időszak alatt. Aztán végignéztem a környezetemben lévő anyukákat, illetve felidéztem a panaszaikat, hogy mivel is elégedetlenkedtek rokonaik, barátaik, ismerőseik.

Persze érthető: a legtöbb ember nemcsak hogy nem szeret különbözni, hanem meglehetősen furcsán reagál, ha valaki olyannal találkozik, aki teljesen másképp látja a dolgokat, vagy csak egy-egy témában az ellenkezőjét gondolja. És így is boldogul? Hogy lehet ez?

Szülőként sok mindent megtanul az ember, elsőként azt, hogy ez nem egy egyszerű feladat. Nem lehet könyvből nevelni, nem minden gyerek egyforma, sőt nem minden szülő egyforma. Így adott szituációkban különbözőként reagálunk. Mivel mindenki más-más tapasztalatot, életfilozófiát stb. hozott a szülőségbe, így egyértelmű, hogy a döntésekben is lesznek különbözőségek. Míg az egyik szülőpár nélkülözhetetlennek tart valami, a másik teljesen feleslegesnek. Sokan azonban megdöbbennek ezen, és hangot is adnak meglepettségüknek. Hamar rájöhet tehát minden kismama (és az apuka), hogy egyszerűen nem létezik olyan döntés az áldott állapot és a kisbaba nevelése, ellátása kapcsán, ami ne akasztana ki valakit, ne lenne olyan ismerős, aki szerint rosszul csinálja, rosszul döntött.

A teljesség igénye nélkül nézzünk néhány példát, hogy miért is nézhet rád furcsa szemmel a sok „szuperanya”:

• „Nem akarjátok tudni a nemét? Úr Isten!”
• „Tudjátok a gyerek nemét, de nem mondjátok el senkinek, mert meglepetést szeretnétek? Miért nem? Tényleg senkinek sem? Csak nekem mondd, úgysem mondom el senkinek!”
• „Miért nem mondod el, hogy melyik héten jársz, és hogy pontosan mikorra becsülte az orvos a szülést?”
• „Miért fogadsz szülésznőt és szülésorvost?” (Az ellenkezőjével is találkoztam.)
• „Miért akarjátok a KZSV-t (köldökzsinór, köldökzsinórvér stb.) eltenni, hisz csak átverés az egész?”
• „Miért nem csináltattatok kismamafotókat? A fehér, csipkés, beállított műtermi fotók most nagyon divatosak!”
• „Miért nem csináltattatok újszülött fotókat? A meztelen újszülöttet ölelő félmeztelen szülőkről készült fotók nagyon édesek, örök emlék ez!

• „Miért nem csináltattál pocakfestést és gipszből lenyomatot a pocakról és a melleidről? Soha vissza nem térő alkalom?”
• „Miért nem hiszel a homeopátiában? Terhesség, szülés, kisbaba mellett nagyon sokat segít!”
• „Miért nem akartál dúlát, rokont, barátot a szülőszobán társként? Hogyhogy az apuka is a folyosón várt?”
• „Miért nem akartál gátmetszés nélküli szülést?”
• „Miért nem akartál császárt? Programozott császárt?”

• „Miért nincs fülbevalója a kislánynak? Így mindenki fiúnak fogja gondolni! Ráadásul így nem lesz szimmetrikus a füle!”
• „Miért van két keresztneve?”
• „Hárombetűs név? És azt meg hogy lehet becézni?”
• „Miért nem keresztelitek meg azonnal az újszülöttet? Minek várni?”
• „Miért nem jártok babaúszásra?”
• „Miért nem jártok ringatóra? Olyan sokat fejleszt a gyereken? Mi az, hogy nem szereti a ringatót? Olyan nincs! Minden gyerek szereti!”
• „Hogyhogy nem hordozol kendővel?”
• „Miért alszol vele? Teljesen elrontod! Saját szobában, saját ágyban kell aludnia az első éjszakától kezdve!”
• „Ne sétálj vele és apa se tegye ezt, nehogy megszokja, mert mindig így akar elaludni! Nagyon „felkapatod”!”
• „Ugye szoptatsz? Van elég tejed? Ugye jó a tejed? Miért nem szoptatsz?”
• „Miért szopik még? Ennyi idősen már nem kellene szopnia!”
• „Miért csak ilyen rövid ideig szopik? Miért szopik ilyen gyakran?”
• „Miért szopik még, ha már terhes vagy a következő gyerekkel?”
• „Miért nem próbálod biliztetni, ha már elmúlt 1 éves?”
• „Miért nem jártok baba angolra/ varázstornára / babás jógára stb.?”
• „Miért nem vettél adamo-hintát, rugós hintát, pihenő széket, bébitaxit, triciklit, futóbiciklit?”
• „Miért nem prémium kategóriás babakocsit választottatok? Ha nincs pénzed újra, akkor legalább használtan olyat vegyél!”
• „Miért nem adsz a gyereknek csokit, édességet vagy bármilyen hozzáadott cukrot tartalmazó ételt? Ne éheztesd!”
• „Miért csak vizet iszik anyatej mellett?”
• „Miért nem akarod rózsaszín ruhába öltöztetni a kislányt? A lányoknak igenis rózsaszínt kell viselni, ha nem azt hord amúgy is kisfiúnak nézik majd!”
• „Miért nem jár bölcsődébe?”
• „Miért nem magánbölcsődébe jár?”
• „Miért nem nézhet tv-t? Te is tv mellett aludtál jól!”
• „Hogyhogy nem akarsz képeket feltenni a gyerekekről a közösségi oldalakra? Mindenki nagyon kíváncsi rájuk!”
• „Miért csak pár havonta teszel fel egy-egy képet a gyerekekről a közösségi oldalakra?”

…

 Akár napokig sorolhatnám a példákat, de a lényeg ugyanaz: bármikor bármilyen döntésed kiválthat nemtetszést az emberekből. Eltérően gondolkodunk, más döntéseket hozunk, ami teljesen normális. Pont ettől leszünk különbözőek, egyediek. Nem is lenne jó, ha csupa egyforma ember, ugyanolyan tárgyakkal, ruhákkal mászkálna az utcákon. A kulcskérdés viszont az, hogy képesek-e elfogadni az emberek azt, hogy nem csak az ő igazuk az egyetlen igazság, hogy másképp is lehet csinálni, és hogy szóvá teszik-e, kritizálják-e, kibeszélik, esetleg véleményezik-e a maguktól eltérőket. Bizony, több elfogadásra, több toleranciára lenne szükség, különösen az ifjú szülőkkel szemben.