Felnőttként nehezebb igazán jó barátságokat kötni, lassabban nyílunk meg és kevesebb is a lehetőség arra, hogy elmélyítsük a kapcsolatokat. Gyakran eltávolodunk a számunkra fontos emberektől egy-egy költözéssel is, hiszen sok-sok értékes barátság születik a középiskolai és egyetemi évek alatt, de az emberek jó része (különösen a vidéki egyetemek esetén) nem marad az egyetemi városban. Nem szabad elfelejteni azt sem, hogy évről-évre igen jelentős számmal indulnak külföldre idősebbek és fiatalabbak egyaránt. Így a korábbi rendszeres kapcsolattartás ritkul vagy meg is szakad teljesen. Vállaltam egy kihívást, miszerint minden hónapban legalább három (de ha lehet inkább több) régi ismerősömmel, barátommal, jóbarátommal felveszem (újra) a kapcsolatot, beszélgetünk, vagy levelet váltunk. Részletesen itt olvashatsz erről:  http://katicapettyek.blog.hu/2017/11/09/van_ertelme_a_tavbaratsagnak

Ugyan elmulasztottam meghatározni, hogy meddig tart a kihívás, ezt most pótlom: szeretném, ha egy éven keresztül ezt tudnám tartani. Remélem sok pozitív tapasztalatom lesz minden hónapban, új élmények, régi és új barátokkal leszek gazdagabb, és lelkileg is feltölt majd teljesen ez a folyamat. Az első hónapról már röviden be is számolhatok, hiszen annak ellenére, hogy novemberben jelent meg a blogon az előző írás, még októberben fogalmaztam meg a fogadalmam, így tenni is tudtam az ügy érdekében.

Elsőként összeszedtem minden erőmet és szabadidőmet, és két nagyon jó barátnak, valamint egy (egyelőre csak) kedves ismerősnek írtam levelet, melyben beszámoltam, hogy mit történt velem az utóbbi időben, illetve érdeklődtem utánuk. Egyikük nagyon rövid időn belül válaszolt is, és vele ezt követően kétszer is cseteltünk röviden. A másik kettő pár nap múlva reagált meglehetősen hosszan, és mivel ők is kérdeztek még tőlem, így ezt természetesen egy-egy válaszlevél követte a részemről is. Szerencsére másoknak is eszébe jutottam, két nagyon jó barátnőm (egy a gimnáziumi és egy az egyetemi évekből) felkeresett a hónapban. Egyikkel több levelet váltottunk, másikkal beszélgettünk is.

A legizgalmasabb dolgot meg is osztom veletek. Az egyik barátnőmről a levélváltás és beszélgetés (cset) során kiderült, hogy babát vár. Ennek nagyon örültem, hisz már régóta szurkoltam nekik, hogy sikerüljön. Azt is elmondta, hogy az utolsó hónapban jár, így már csak pár hét van hátra. Sajnos eltelt egy év azóta, hogy utoljára találkoztunk, és visszakeresve megállapíthattam, hogy idén 3-4-szer váltottunk pár soros üzenetet (névnap, szülinap, és a rövid „hogy vagytok” érdeklődések). Persze ha találkoztunk volna személyesen, akkor mindjárt kiderült volna a babavárás, online pedig úgy gondolom, hogy nem akarta mondani, vagy csak babonából nem merte elkiabálni. Majd meglepetésként majdnem két hét múlva jött is hír, hogy a beszélgetésünket követő napon meg is született a baba. Éppen nem csúsztam tehát le a babavárás híréről, és nem mindjárt azt kellett közölnie, hogy ő is anyuka lett. Mindenesetre akkor is ugyanúgy örülnék a boldogságuknak.

Rendkívül nagy örömmel töltött el az, hogy nem csak én jelentkeztem pár barátnál, hanem közben rám is gondoltak többen. Igazán jól éreztem magam a beszámolókat olvasva, és az is hasonlóan jó érzés, hogy én is megoszthattam pár élményt, érzést. Teljesen feltöltődtem ennek hatására, kicsit kizökkentett a mindennapi kerékvágásból. Örültem, hogy mindenki reagált, bár volt, akinél várnom kellett, de pár nap igazán nem hosszú idő. Vajon a következő hónapokban is ennyi sikerrel járok majd, vagy ezt csak a kezdeti fellendülés okozza? És akikkel sikerül egy-egy hónapban felvenni újra a kapcsolatot, azok vajon továbbra is rendszeresen jelentkezni fognak, vagy csupán évi 1-2 alkalommal? Kíváncsian várom a következő hónapot és a hosszabb távú eredményeket is. Addig is javaslom, minél többen próbáljátok meg követni a példám, és nyissatok a régi barátok vagy kedves ismerősök felé!

Igazi barátságot szerezni felnőtt korban nem egyszerű, de sokszor ugyanez a helyzet a régiek megtartásával is. A munka, karrier, család miatt kevesebb az idő, sőt sokkal nehezebb megnyílni másoknak, kevesebb a közös élmény, kalandok (bulik, közös nyaralás, együtt élés stb.), így a mélyebb, őszinte barátságok helyét átveszik a felszínes ismerősi, esetleg haveri kapcsolatok. Főként, ha közben a régi jóbarátoktól földrajzilag is messze kerültünk.

Még egyetemi éveim alatt alakult ki egy nagyon jó baráti kapcsolatom egy sráccal. Az utolsó években az órákon egymás mellett ültünk, együtt jártunk be és haza, mivel egy irányban laktunk, a szünetekben végig beszélgettünk. Emellett vizsgákra, ha tudtunk, együtt mentünk, de ez az egyéb elfoglaltságaink miatt ritkábban sikerült. Mindkettőnknek volt párja, nem is merült fel több barátságnál. Én mondtam a tippet, hogy hogyan kérje meg a barátnője kezét, majd később még az esküvőre is meghívtak. Ezt követően kb. egy év múlva elköltöztem a városból elég távolra. Ettől kezdve e-mailben és cseten tartottuk a kapcsolatot. Szülinap, névnap, Karácsony, vagy csak amikor időnk engedte, hogy beszámoljunk mi történt az életünkben. Családalapítás, munka, dolgos hétköznapok jellemezték a következő időszakot. Egyre jobban ritkultak a levelek, beszélgetések, időnként a köszöntések is kimaradtak, de még mindig maradt évi néhány alkalom, amikor felbukkantunk egy-egy beszámolóval. Egy kicsit hosszabb csendes időszak után egyszer csak jelentkezett cseten újra. Bocsánatot kért, hogy nem adott életjelet egy ideje, de mivel nekem is rengeteg dolgom volt, sok változás volt épp az életemben, így nem vettem zokon az eltűnést. Azonban amit ezek után mondott, az meglepett. Azért nem jelentkezett, mert úgy gondolta, hogy semmi értelme az egésznek.  Azt állította, hogy ő nem jó távbarátságban. Egy hasonló volt neki eddig, és ő is maximum egy évig, majd elhalt a dolog. Most viszont éppen rábukkant a régi levelekre, beszélgetésekre az e-mailek törlése közben, és úgy érezte, hogy mégis felveszi velem a kapcsolatot, hiszen néha talán tudunk szakítani időt egymás meghallgatására és mesélésre, hiszen olyan jól esik ez mindenkinek.

Érdekes kérdéseket vet fel a történet. Ha nincs időnk, és egy ideje elmaradtak a beszélgetések, akkor már „nincs értelme” többet írni, beszélgetni, fenntartani valamilyen szinten a barátságot? Igen, valószínűleg sokak szerint ez már nem barátság, legalábbis meg sem közelíti azt, ami gimnáziumi, egyetemi évek alatt a barátságot jelentette. A mindennapi találkozásoknak vége, a rendszeres beszélgetések, beszámolók ritkulnak, nagyobb erőfeszítést igényel a személyes találkozó, a közös program megszervezése. Ennek ellenére a régi barátokra nem tudok úgy tekinteni, mintha nem lennének többé a barátaim, hiszen nem vesztünk össze, nem haragudtunk meg, nem bántottuk meg egymást. Sőt, ha találkozunk teljesen mindegy, hogy 3 hónap vagy 2 év kihagyással, ugyanúgy megvan az összhang. Ugyanolyan jó társalgást folytatunk, hiszen továbbra is hasonlóan látjuk a világot.

Időnként elgondolkodom. Vajon mennyi barátom van, volt? Mennyi abból az igaz barátság? Kevésnek számít ez vagy soknak? Rengeteg bizonytalanságot érzek a témával kapcsolatban. Sosem voltam az a népszerű típus: a társaság középpontja rengeteg emberrel körülöttem, több száz vagy több ezer „kapcsolattal” a közösségi hálón. Mindig inkább a mennyiségre, nem a minőségre mentem. A barátaimat imádtam mindig. Bármit, bármikor megtettem volna értük, és úgy éreztem, (a legtöbbnél) ez kölcsönös. Ugyanakkor sokszor költöztem életemben. (Szülőfalu, gimnáziumi évek, egyetem, külföld, második diploma, munkahely, majd párkapcsolat miatt is.) És bár sok barátom nem volt, (szinte) mindenhol szereztem újakat, de a korábbiakra is ugyanúgy tekintettem (tekintek a mai napig is). Így történhetett meg az, hogy pár éve, mikor megkérdezték tőlem, hogy ki a legjobb barátom, akkor nem tudtam válaszolni. Vagyis azt mondtam, hogy nem egy legjobb van, hanem több. Ezen ledöbbent a kérdező, hiszen neki kisgyerekkorától kezdve egyetlen szoros, mély barátsága van. Szerintem ezt nagyrészt az magyarázza, hogy egész életében egy viszonylag szűk térben, közegben mozgott. Pár utcányira a szülei házától található az óvoda, általános iskola, gimnázium, de még az egyetem is ahova járt, majd ahol később tanítani kezdett. Sőt még pár háznyira költöztek a szüleitől a férjével.

Az utolsó költözésem követte az új munka, családalapítás, lakás-vásárlás, gyerekek születésének időszaka, így sajnos nekem is egyre kevesebb időm jutott a barátságokra. A régiekkel csak online vagy ritkán személyesen is tudtam tartani a kapcsolatot, de egyre ritkábban. Úgy érzem, hogy bár telnek az évek ezen a helyen, de mégsem sikerült új barátokat szerezni. A munkahelyen a kollégák közül sem, illetve máshol sem. Hiányoznak a régiek! Persze, tudom, hogy vannak, valahol… Illetve azt is, hogy a különböző szívmelengető idézetek szerint „olyanok, mint a csillagok, nem látom őket mindig, de tudom, hogy ott vannak”, és ehhez hasonlók. De ez nem kimondottan segít, mikor napok, hetek telnek el úgy otthon kisbabával, hogy nincs kihez szólni, vagy csupán néhány kollégával találkozol az irodában, akikkel amúgy is hűvös a viszony. Nehéz újakat szerezni, hiszen nincsenek közös élmények, közös programok, ahol elmélyülhetne a kapcsolat, csak felszínes munkahelyi beszélgetések, illetve játszótéri rövid csevej a bölcsődéről, óvodáról, mit tud, vagy mit nem tud a gyerek. Eközben egymás nevét se tudjuk, csak annyit, hogy Noel anyja vagy Emma apja.

Ezek alapján úgy határoztam, hogy ha már éppen új barátok híján vagyok, legalább a régi, jó barátságokat nem hagyom teljesen kihűlni, és valamilyen módon felveszem újra a kapcsolatot az ismerőseimmel, illetve gyakoribbá teszem a levélváltást, találkozást azokkal, akikkel egyébként még fenntartjuk a kapcsolatot. Kezdetnek levélben, cseten, majd személyes találkozók szervezésével is. Minden hónapban megpróbálok legalább három, de inkább minél több jóbarátnál, barátnál, kedves ismerősnél jelentkezni. Ez lesz az én barátság challenge-m (kihívásom). A hónapok elteltével pedig igyekszem összegezni az eredményeket.

Egyre többet futok bele a közösségi médián és az interneten az alábbi Popper Péter idézetbe:

„Most sajnos nem élhetek kedvem szerint, mert szigorlatozom. Most sajnos felvételizem. Most éppen skarlátom van, azért nem. Most házasodom, ez csak átmeneti időszak, most a feleségem terhet, ez is csak átmeneti időszak, most a gyerek még pici, átmeneti időszak, állást változtatok, átmeneti időszak. És eltelik az élet egy merő hazugságban, mert átmeneti időszak nem létezik. Amit az ember megél, az az élete. Késő a halál előtt rájönni, hogy húha, ez volt az életem! Azt gondolom, hogy maradékok nélkül végigélni azt, amit egy életkor, egy élethelyzet kínál – ez a titka annak, hogy jó vénségben és az élettel betelve haljunk meg.” Popper Péter

Olvastam, gondolkodtam, értelmeztem, önvizsgáltam. Töprengtem, hogy kedveljem-e vagy ne. Végül nem tettem.

Eszembe jutott, hogy még az egyetemi évek alatt több környezetemben lévőtől hallottam a következő mondatot: „Az életet megélni, nem túlélni kell!”. Mélyen belém égett ez is az első alkalommal már. De miért is hatnak ennyire és pont akkor az ehhez hasonló életvezetési tanácsok? Talán azért, mert pont egy olyan időszakban voltam, amit elsősorban „túlélni” akartam, nevezhetjük átmeneti időszaknak is. És az ilyen idézetek lelkiismeret-furdalást okoztak, okoznak máig. Úgy érzem magam tőlük, mintha valamit nagyon rosszul csinálnék, nagyon rossz úton járnék, talán elrontom az életemet.

De vajon teljes mértékben igazuk van? Tényleg nem léteznek átmeneti időszakok? Amikor nem élhetünk teljesen kedvünk szerint, amikor le kell mondanunk rövid időre bizonyos, számunkra kedves dolgokról? Tényleg minden nap minden percét át kell élnünk, meg kell élnünk, élveznünk kell? Jól hangzik ugyan, de ahogy végigpörgettem az emlékeim, bizony sok olyan példát találtam, ami nem felel meg ezen tanácsoknak. És többségük olyan, amit utólag egyáltalán nem bántam meg. Azt hiszem, rám jellemző, hogy túl gyakran „várok valamit”. Számoltam a napokat gyerekként az iskolai nyári szünetig, a nyaralás kezdetéig, majd a suli első napjáig is. De ettől persze még megélhettem, megéltem a gyerekkorom. Gimnázium alatt „bejárós” voltam: vagyis egy kis faluból ingáztam oda-vissza minden nap a közeli városba. Reggel túl korán kellett kelnem, ami nagyon nehezemre esett, ezeket a hajnali buszozásokat inkább csak túléltem, mint megéltem. Nem is maradt meg sok emlék belőlük, inkább csak a kellemetlen érzés. Az érettségire felkészülés, majd a vizsgaidőszakok, különösképp a szigorlatokra készülés határozottan nem volt a kedvenc időszakom. De egyáltalán nem sajnálom ma sem és akkor sem sajnáltam, hogy le kell mondanom ezekben az „átmeneti időszakokban” sok dologról. Ha kellett éjjel-nappal tanultam (inkább éjjeli bagoly vagyok – akkor csend és nyugalom volt a kollégiumban), főleg egy nehezebb vizsga előtt. De megvolt a cél, mindig láttam a szemem előtt, el is értem, így nem bánom, nem volt felesleges lemondás. Pár nap, pár hét, pár éjszaka belefér. Ugyanez a helyzet a terhesség alatt, és kisgyerekkel is. Igen, nem szégyellem, hogy átmeneti, rövidebb-hosszabb időre le kell, le kellett mondanom (sőt mondanunk, hiszen a gyerek apjának is) pár dologról. Sőt, akár azt is mondhatom, hogy alapjaiban megváltozott az életem. Ehhez tudni kellett alkalmazkodni, elfogadni vagy azt, hogy innentől más lesz, még akkor is, ha nem így akartam, vagy ott a lehetőség belekapaszkodni abba, hogy ez csak átmeneti időre szól. Addig tartsak ki, és élvezzem, ami van. Egy példa a sok közül: terhességi cukorbetegség miatt szigorú diétán voltam, és minden nap többször szurkodhattam magam, hogy éppen jók-e az értékek. Sok sírás, elkeseredés volt, de kibírtam azt a pár hónapot. Segített a tudat, hogy ez csak átmenetileg van így, plusz az is, hogy mindezt a picikém érdekében is csinálom. Ettől még szép emlék maradt a terhességem, és semmit sem kellett megbánnom. Hasonló eset volt a baba hasfájásának időszakában (vég nélküli éjszakai ordítások, minimális alvás), apa munkahely-változtatásánál és a második terhesség vége felénél is, mikor már alig tudtam mozogni, de egy örökmozgó másik gyermek az állandó jelenlétemet igényelte.

Úgy érzem, nekem sokat segít az a tudat, hogy a kellemetlen, nehéz helyzeteket nem véglegesnek, kőbe vésettnek, hanem átmeneti állapotnak élem, éltem meg, ami kicsit több energiát vagy több lemondást igényel, de ettől még ez is az élet része. Emellett látni kell a jó dolgokat, amik ezekkel egy időben történnek, és látni kell a célt, hogy mi érdekében történnek a lemondások. Nem, talán később sem fogom megbánni ezeket az időszakokat, talán életem végén se. Túléltem, tanultam belőlük, erősebb, több lettem, és ezek tettek azzá, ami vagyok, amik vagyunk…

Mint annyi más babás témában, így a cumi esetében is gyakran igen markánsan egymásnak feszül az anyák (szülők, hozzátartozók, bárki) két külön véleményen lévő tábora. Vannak, akik alapból elutasítják, különböző érveket sorolnak fel, hogy miért ártalmas vagy felesleges (fogak, nehéz leszoktatni, szoptatást zavarja, függő lesz, nem reagál a szülő az igényekre…). Mások istenítik, nélkülözhetetlennek tartják, és nem értik, hogyan lehet nélküle élni. Ők szintén számtalan érvet sorolnak fel mellette: fogzáskor könnyebb, gyorsabban megnyugszik, ha sír; ezzel alszik el, nem cicin; nem vesz más, koszos dolgokat a szájába, „csendben” van…

Első várandósságom alatt, megmondom őszintén, nem foglaltam állást semelyik tábor mellett sem. Ha jól tudom, az én családomban megszokott volt a cumi használat, a gyerek apjáéban nem. Persze az aktuális szakirodalmak, tanfolyamok, azt javasolták, hogy újszülött lehetőleg ne kapjon semmilyen cumit, hogy könnyen és jól tanuljon meg szopizni. Mivel én mindenképp szerettem volna szoptatni, így ezt igyekeztem betartani. Nem vettünk cumikat, mert hallottuk, hogy sok pici nem is fogadja el, így nem akartunk feleslegesen pénzt kidobni, de azért 2 cumink volt itthon, ami egy-egy babaápolási szettben volt ajándékként. Teltek a napok, hetek cumi és cumisüveg nélkül, és nem vettük észre hiányát. Második hónap vége felé próbáltuk meg először odaadni neki (védőnő úgy gondolta, gyógyír lesz a hasfájásra), de nem fogadta el. Védőnőnk szerint több másik fajta cumit kellett volna vennünk, és próbálkozni, hátha valamelyik tetszik neki. Nem tettük. Úgy éreztem, hogy ha tényleg szüksége lenne rá, akkor a kettő közül valamelyiket, vagy akár a cumisüveget elfogadná. De ő csak szopizni akart. Már egy éves is elmúlt, mikor újra próbáltam cumit adni, szintén egy átmeneti, nekem kellemetlen problémát próbáltam megoldani, hiába. Nem fogadta el, a probléma pedig el is múlt. Úgy gondoltam, nézem inkább a dolog jó oldalát: ennyivel kevesebbet kellett költenünk, sőt a fertőtlenítéssel se kellett bajlódnunk, arról nem is beszélve, hogy sétáltatás közben se kellett folyton azt figyelnem, hogy mikor hagyjuk el a szeretett cumit.

De továbbra sem értettem azt a nagy hévvel való tiltakozást a cumi ellen, vagy éppen az ellenkezőjét: azoknak a szidását, akik egyáltalán nem akarnak adni a babának, mert meg vannak győződve arról, hogy nem segít, sőt inkább árt. Én magamban nyugodtan elkönyveltem, hogy megpróbáltuk, mikor úgy éreztük, hogy szükséges, de nem kellett neki. Elfogadtuk. Nincs lelkiismeret-furdalásom, nem érzem, hogy lemaradtunk valamiről.

A következő gyerekünknél azonban automatikusan arra készültünk, hogy az elsőnek se kellett, akkor biztosan ő sem kéri majd, de ha tévednénk, hát veszünk neki megfelelőt, nem nagy ügy. Egy dolgot viszont nem felejtek el, ami eléggé felháborított. A kórház csecsemőrészlegén négyen feküdtünk egy szobában (meg a négy újszülött). Persze rajtam kívül mindenki cumi-mániás táborba tartozott – én ugye megmaradtam a független részlegen. Ez azt jelentette, hogy hoztak is cumit a szülőszobára és persze mindjárt azzal kezdték orvosolni a „sír a baba” - problematikát. Ami számomra teljesen mindegy, hiszen a saját gyereküknél joguk van eldönteni, hogy mi a helyes. Az viszont felháborított, hogy a néhány órás babámnál, aki két alvás között sírdogált és bizonytalankodott (persze várni kellett kicsit, hogy a tejem meginduljon, illetve hogy neki sikerüljön az első kaki), azonnal mindenki rázendített, hogy cumit kellene adnom. Mert az megnyugtatná, akkor nem sírna, akkor azonnal elaludna, akkor nem nyelne levegőt, akkor könnyebben büfizne, pukizna stb.. Hiába mondtam, hogy ilyen kicsinek nem szeretnék még cumit adni, hadd tanuljon meg előbb rendesen ciciből szopizni, hadd induljon meg rendesen a tejem, csak kaptam az oktatást, mintha tizenéves kislány lennék első babával. Szegény néhány órás gyermek várja a segítséget, próbál akklimatizálódni a világba, és én ahelyett, hogy segítségére lennék, tömjek egy cumit a szájába, hogy csendben legyen. Igen, ki ne szeretne pihenni egy jót a szülés után. Jó, nem tettem szóvá, más a véleményünk, máshogy oldjuk meg a helyzetet. Aztán jött a takarítónő, és meglátta, hogy amíg épp az ebédet próbáltam gyorsan magamba tömni, hogy aztán folytathassam a szoptatást, addig a pici felébredt és meglehetősen vehemensen a szája felé emelgette a kezecskéit, és nyitogatta a száját, tömte volna befelé, ha befért volna. Mindjárt közölte igen nagy határozottságával, hogy ez a gyerek cumis lesz, vagy ha nem adok neki, akkor az ujját fogja szopni. És az persze még rosszabb. (Nem tudom miért, de mindegy is.) Megáll az ész! Azonnal megbélyegezték az alig megszületett csecsemőmet: cumis, ujjszopogatós lesz, kétség kívül. Azt azért hozzátenném, hogy nemcsak cumis vagy ujjszopogatós gyerek létezik, nálunk az idősebb se az ujját nem vette a szájába, se a cumit, igaz meg kell jegyezni, hogy egyéb tárgyakat se igen rágcsált meg (egy-két kis keménylapos könyv kivételével), hiába vettük a sok rágnivalót, meg volt számtalan játéka. De talán felesleges is ilyenek miatt háborogni, hiszen gyakorlott anyukaként, már volt időm megtanulni azt, hogy bárki bármikor bármibe képes hibát találni, ami gyerekneveléssel kapcsolatos, vagy másképp fogalmazva bárhogy csináljuk, semmi sem jó szerintük. Egész egyszerűen szeretném magam eldönteni a gyerekkel együttműködve, hogy mi lesz a jó út. Érdekes, hogy soha senkit sem próbáltam meggyőzni arról, hogy ne adjon cumit a gyerek szájába, viszont engem már többen próbáltak meggyőzni az ellenkezőjéről, vagy arra is volt példa, hogy aggódva kérdezték, hogy ugye nem kapott cumit.

Észrevettem azonban, hogy sok anyukát frusztrál ez a téma. Emlékszem, futólag találkoztam pár éve egy, a lépcsőházunkban élő anyukával és babájával. A picinek épp cumi volt a szájában. Látta, hogy mi nem használunk, így még mielőtt mondhattam volna, hogy "engem aztán egyáltalán nem zavar, mi is megpróbáltuk" stb., azonnal mentegetőzni kezdett. Majd a következő jópár találkozásunkkor is folytatta ezt: „csak elalváshoz kell!”, „csak kicsit engedem ám…”, „nem tudtam máshogy…”, „hamar leszoktatjuk majd…”, „már alig kapja meg…”, „már nincs is cumink…”.

De nem kell! Ne mentegetőzz! A te gyereked, te tudod, hogy hogyan szeretnéd nevelni. Ha csak így sikerül megnyugtatnod vagy elaltatnod, akkor fogadd el. Ettől még teljes értékű ember lesz a gyermeked. Ne másoknak próbálj megfelelni. Én nem foglak azért elítélni, mert cumit adsz a gyermekednek, de szépen kérlek, te se oktass ki, és végképp ne ítélj el azért, mert nekünk a cumi és cumisüveg is kimaradt. Próbáljunk meg úgy egymás mellett élni, hogy megértjük és támogatjuk a másikat, attól függetlenül, hogy a nehezebb vagy könnyebb utat választjuk – már ha egyáltalán létezik könnyebb út.

Többféle személyiséget különböztethetünk meg a vitatkozáshoz való viszonyulás alapján is. Van, aki szeret, van, aki nem, emellett van, aki tud és van, aki nagyon nem tud jól vitatkozni. (Persze lehet ezeket kombinálni is: szeret, de nem tud jól, nem szeret, de tudna stb.)

Nem tartozok azok közé, akik rajonganának a vitatkozásért, de természetesen fontos, hogy az ember kiálljon időnként az álláspontja mellett, megvédje azt, megvédje magát. Sajnos olyan környezetben nevelkedtem, ahol állandó jelleggel volt mellettem (és mai napig is gyakran van a közelemben) olyan személy, aki megszállottan élvezte (élvezi) a vitatkozást. Gyakorlatilag nem is lehet semmilyen rövid vagy hosszú beszélgetést folytatni vele úgy, hogy ne kezdjen el azonnal vitatkozni, belekötni valamibe. Észrevettem, hogy amint mesélnek neki valamit, azonnal rávágja, hogy „nem, …”, és folytatja valamivel a mondatát. Akkor is, ha ugyanazt ismétli meg, amit éppen neki mondtak, ugyanúgy rávágja, hogy „Nem!”. Alapvetően ez is elég bosszantó tud lenni, ha 10, 20, 30 évig ezt tapasztalod, de ez még lehet megmosolyogtató, mert el lehet úgy is könyvelni, hogy jól van, egyszerűen nem figyel, vagy nem érti, hogy mit mondanak neki. Bár nem figyel, de a beszéd- (és vita-) kényszere miatt muszáj válaszolnia, reagálnia valamit. Ami még ennél is sokkal inkább zavaró, az pedig az, hogy hiába vagy 100%-ig biztos abban, amit mondasz, akkor is ugyanez történik. Beleköt, ellenkezik, tagad, „nem”, „nem igaz, mert…”. Lehetsz akár a téma nagydoktora, akár évtizedek óta taníthatod ezt a tárgyat egyetemen, őt akkor sem tudod meggyőzni, ha órákig magyarázod és bizonyítod, hogy 1+1=2. Az ő józan paraszti gondolkodása, illetve a folyton vitatkozni, ellenkezni akarása mást diktál.

Néha eszembe jut, hogy mekkora ego, mekkora magabiztosság is kell ehhez. Bárcsak fele, vagy akár csak harmadennyire lennék én is magabiztos. Mindjárt nem is érdekelne, hogy mit mond, illetve nem érezném magam minden beszélgetésünk után hülyének és dühösnek, mert egy teljes gondolatot nem sikerült úgy megosztani, hogy ne ignorálta volna egy „nem”-mel.

Találkoztam már olyannal is, aki mindenkivel szemben ezt a viselkedést tanúsította, de van, aki főként a fiatalokkal és a nőkkel csinálta ezt. Egyik legprimitívebb dolognak tartom, mikor egy-egy vita odáig fajul, hogy ész érvek híján a nemi különbségeket hozzák fel, ezzel kívánják maguk részéről lezártnak és „győztes” kimenetelűnek tartani a diskurzust.

• „A nők amúgy is hülyék, legjobb lenne, ha nem is dolgoznának, hanem maradjanak csak otthon.”
• „A nők nem értenek semmihez/ehhez.”
• „A nők amúgy sem lehetnek jó vezetők.”
• „Ha egy nő gyereket szült, utána már nem lesz többet jó munkaerő.”

Csupa rosszindulatú általánosítás. Hasonló a korbeli különbségre való hivatkozás.

• „Fiatal vagy, nem tudhatod.”
• „Fiatal vagy, majd később megérted.
• „Túl öreg vagy ehhez, nem érted meg.”

Nem győzöm hangsúlyozni, hogy többet kellene egymásra figyelni. Lehet különböző véleményünk, sőt kevés eséllyel találunk olyan embert, aki mindenben egyetért velünk. Így elkerülhetetlen, hogy időnként érvelnünk kelljen a saját elképzelésünk mellett. De nem kötelező, hogy csúnya vitába, akár veszekedésbe torkolljon a helyzet. Elsősorban figyeljünk egymásra! Ne az legyen a cél, hogy mindenképpen „nem-et” mondhassunk. Egy jó vitában mindkét (vagy legalább az egyik fél) sokat tanulhat, de ez nem megy úgy, ha közben a földbe döngölnek. Néhány alapvető szabály betartásával tehát jó is lehet egy vitatkozás:

• Ne feledjük, hogy a másik fél is ember, tiszteletet érdemel.
• Csak azután fejtsük ki véleményünket, azt követően szálljunk vitába, ha már végig hallgattuk a partnerünket.
• Ne feledjük, hogy mindegyikünk tudása véges, egyikünk sincs birtokában minden tudásnak.
• Ha lehet, ne vegyük személyes sértésnek a mienkétől eltérő véleményt.

Vitákra tehát szükség van. Ezek során tanulhatunk és taníthatunk is. Nem kell szeretnünk vitatkozni, és semmiképp sem kell mániákusan állandóan kezdeményezni, de néhány alapvető szabály betartásával olyan értékes vita alakulhat ki, mely épít, nem pedig rombol.

Egyre több 55-60 év körüli ismerősömnél látom azt a számomra nagyon ellenszenves viselkedést, hogy folyamatosan a 25-35 év közötti gyerekeiket szidják, akik mellesleg már egytől-egyig családos emberek (feleség, férj, önálló háztartás, karrier, gyerekek). És habár teljesen jól megy az életük, sokat értek el, becsületes jó emberek, a szüleik mégis mindig találnak valami kifogásolni valót. Nem ezt a lakást kellett volna megvenni (sokkal nagyobbat), nem ezt az autót, babakocsit, ruhákat, nem ilyen programokat szervezni stb. A legnagyobb dolgoktól a legkisebbig, bármit. Emellett persze folyton elhangzik az a közhely, amitől többek között nekem is „azonnal felállna a szőr a hátamon, ha lenne”: mégpedig a „mert nem hallgatnak ránk, hiába mondunk bármit”.  És ezt képesek úgy mondani, hogy észre sem veszik, hogy fordítva még jellemzőbb ez. Hiába mond nekik bármit is a fiatal generáció, eszükben sincs megfogadni, hiszen ők úgyis jobban tudják. Nem egyszer hallottam könyörgést, hogy ne a párna alatt rejtegesse, vagy kis brifkóban hordja magával egy 55-60 közötti (nem 80 éves nyugdíjas!) a megtakarított több százezer forintját, hanem nyisson egy tisztességes bankszámlát, bankkártyával, online bankolási lehetőséggel – majd a gyerekei segítenek neki, ha valamiben kell. De nem! csak azt hajtogatják, hogy nem fogják fizetni a kezelési költségeket, nem bíznak a bankokban, mert azok eljátsszák a pénzüket, így a legjobb helye kéznél van – vagy inkább elköltik.

És ez csak egy példa, számtalan ilyen témát lehetne felsorolni: például egészségügyi témák, mozgás, étkezés, napi társadalmi-gazdasági, vagy politikai területen.

Ugyanakkor legyünk türelmesek velük, értsük meg, hogy más generáció. Nekik minden butaság, amit csinálunk, egyesek örök felsőbbrendűséget éreznek majd, mindig csak kis „taknyost” látnak gyerekeikben, éretlen gondolkodásúnak tekintik őket. Még akár meg is érthetjük, vagy tudomásul vehetjük egyes „öregek” - de nevezzük inkább középkorúaknak – ilyen hozzáállását, de van, ami viszont már nagyon is bosszantó tud lenni. Nem elég, hogy kritizálnak minden lépést, nem fogadják meg a tanácsokat, nem ismerik el, hogy vannak témák, amikhez a fiatalok jobban értenek, de meg se hallják a kéréseket. Aztán természetesen még később ők panaszkodnak, hogy nem kérnek segítséget se tőlük a gyerekek. Dehogynem! Csak nem figyelnek, nem hallják meg, nem veszik komolyan, vagy „csak” nem tartják tiszteletben a kéréseket. Ezzel is bizonyítva, hogy ők a szülők, ők az idősebbek, a bölcsebbek, majd ők tudják miben, hogyan, mikor kell segíteni, támogatást nyújtani és egyáltalán melyik kérést kell tiszteletben tartani, és melyeket figyelmen kívül hagyni. Minél többször kéri határozottan az ember („kérlek, ne mondj mindenkinek ilyeneket a feleségemről”; „kérlek, előre egyeztessük a programot”; „kérlek, ne vegyétek meg azt” stb.) annál inkább idegtépőbb, hogy meg se hallják, vagy nem hisznek el semmit, sőt biztosan butaság az egész. Mi „csak gyerekek” vagyunk, ők a bölcs felnőttek.

Emellett nagyon érdekes még ezeknél az 55-60 év körüli ismerőseimnél az, hogy a szüleikkel való viszonyuk milyen alapokon nyugszik. Akár azt is várhatná az ember, hogy azért ilyenek, mert ők ahhoz szoktak, hogy mindig az idősebb generációnak van igaza, és rájuk is ugyanúgy ráerőltették a szüleik az akaratukat, ugyanúgy azt mondták, ti ezt nem tudhatjátok kisfiam, kislányom. De nem! Azt vettem észre, hogy sem most, sem korábban egyáltalán nem foglalkoztak azzal, hogy mit mondanak a szülők, ők úgyse értik miről is van szó. Nem igazán volt szükségük tanácsokra, segítségre, vagy ha igen, ők mindent megszabtak, hogy mit, hol, mikor, hogyan kell csinálni, az öregek meg teljesítették. Így könnyű. Tehát ott tartunk, hogy sem a fiatalok, sem az idősek nem tudnak semmi okos tanácsot adni, mert csak az a jó, amit ők gondolnak, amit és ahogyan ők cselekszenek. Elég egoista látásmód ez, beláthatjuk. De vajon hogy sikerült ezt elérni?

Az igencsak felgyorsult, globalizálódó világban valóban nagyon nehéz lépést tartani mind a fejlődéssel, mind az aktuális történésekkel. Ez teljesen érthető, és az is, hogy ezáltal egyre nagyobb a generációs szakadék is szülők, gyerekek, nagyszülők és esetleg dédszülők között. Az is ok lehet, hogy egy ideig, még fiatal korukban jól tudták követni ezt a gyors fejlődést, az állandó változást, így persze elavultnak tűntek a szülők tanácsai, gondolatai. Ahogy öregedtek, már egyre kevésbé tudták, vagy akarták követni a folyamatos változásokat, az egyre szélesebb területeket érintő fejlődést, és belassultak vagy megragadtak egy bizonyos szinten. Ez pedig már a gyerekekkel való egymás meg nem értését okozta.

A probléma egyébként itt is az alapvető személyiségi jegyekből, hiányosságokból ered. Sokkal elfogadóbban kellene tudomásul venni, hogy valakinek különbözik az álláspontja a mienktől. Nem vérre menő veszekedéseket, csatákat vívni. Alapvetően tisztelni kell másokat, és tiszteletben kellene tartani a másik (határozott) kérését, még akkor is, ha ő a gyerekünk, és 25-35 évvel fiatalabb. Ugyanakkor az idősebb szülőkkel/nagyszülőkkel/ dédszülőkkel is ugyanígy kell viselkedni. Elfogadni például azt, hogy 81 évesen már nem szeretné elhagyni a falut, a házat, ahol egész életében élt, egy ismeretlen kis-vagy nagyváros kedvéért, ahol ugyanúgy egyedül lakna. És főleg nem kell emiatt a döntése miatt úton-útfélen hangoztatni, hogy milyen bolond, makacs, felelőtlen. Lehet szépen érvelve időnként megkérni a költözésre, de nagyon nem mindegy, hogy milyen stílusban tesszük ezt.

Azt hiszem, a legtöbb problémát megoldaná az, ha az emberek sokkal rugalmasabbak lennének. Nem szabad abban a hitben leélni egy egész életet, hogy mindenki hülye, csak az az egyetlen jó út, amit mi látunk. Ez előbb-utóbb amúgy is visszaüt, hisz elidegeníti a barátokat, ismerősöket, sőt akár a családtagokat is. Hisz ki akarna folyton ilyen mérgező közegben lenni?

Tisztelet, elfogadás, rugalmasság, alkalmazkodó-képesség. Tessék ezeken a fogalmakon rágódni, értelmezni és alkalmazni őket! És minden valahogy jobb és könnyebb lesz…

A minap beugrottunk látogatóba egy kb. 10 évvel fiatalabb ismerősünkhöz. Igen tanulságos beszélgetésbe elegyedtünk, vagyis inkább csak hallgattuk a panaszkodásait. A 20-as évei közepén jár, szuper állással, még szuperebb fizetéssel (bárcsak én is kapnék annyit – nőként – most, mint az ő kezdő fizetése volt…), de még mindig a szüleivel él. A tipikus „mamahotel” esete áll fenn. Soha nem lakott máshol, felsőoktatási intézmény és szak választásakor is az volt a legfőbb szempont, hogy ne kelljen elköltöznie. Nem fizetett soha egy számlát se, nem kellett a háztartásban feladatot vállalnia, sőt a mai napig is sok szükségletét (például étel, ital, tankolás, ruhák stb.) a szülei fizetik. (Micsoda „parti” nemde?) Mennyire idegen ez tőlem… Alig vártam, hogy önálló lehessek.

Ahogy ilyenkor lenni szokott, az önállótlanság, a tapasztalathiány, az állandó anyai pátyolgatás, valamint az, hogy milyen keveset látott, élt meg a világból azt eredményezte, hogy jóval éretlenebb egykorú társai többségénél. A gondolkodásmódján teljes mértékben kiütközik ez. Emellett nem néz, nem olvas híreket, nem követi, így nem is érti igazán a világ gazdasági-politikai eseményeit. De persze nem is érdekli ebből semmi. Szülei kétségbeesésére állandóan azt hajtogatja, hogy neki nem kell gyerek, család, nem akar családi házban lakni, falun vagy kisebb városban élni stb. Nézeteit nekünk is előadta, majd panaszkodott a szülei meg nem értésére: mennyire nehéz egymással élni, nem értenek semmit, telerakják felesleges szeméttel a lakást, nem férnek el... És amin teljesen ledöbbentem: „nem költenek semmire”. Nem-e? Rökönyödtem meg ezen a problémán. Dehogynem! Egyrészt egy, a nyugdíjas éveit éppen megkezdő, illetve az előtt álló két ember egyáltalán nem tanácsos, hogy minden tartalékait elszórja. Nem tudhatják előre, hogy hány évig lesznek nyugdíjasok, még 20-30, vagy kevesebb. Másrészt pont az ellenkezője igaz az állításának. Szerintem, mint kívülálló szerint, igenis „szórják a pénzt”. Huszonéves gyereküknek ők veszik az inget, nadrágot, boxert, hogy ne szakadtban járjon a szuper munkahelyre. Rengeteg felesleges ételt vesznek – kiemelkedően sokat esznek mindannyian, amitől persze a súlyuk is kiemelkedő. A távoli rokonságot is mindennel elhalmozzák (ajándékok, édességek). Ezek alapján inkább úgy látszik, hogy jóval többet takarékoskodhatnának, most, hogy a nyugdíjas évek alatt ne kelljen a már megszokott életszínvonalat jelentősen csökkenteni. A sokadik festmény, a tizedik pár cipő, csak mert épp leárazták olyan kiadások, amiket vissza lehetne szorítani. És ezek után azt hallani, hogy nem költenek semmire, egészen furcsa.

Ugyanakkor valóban, ha a másik gyerekük panaszkodott volna így, akkor kicsit más érzésekkel fejeztem volna be a társalgást. Tudni kell ugyanis, hogy az idősebb gyermek jóval korábban önálló lett, saját család, gyerekek, kis lakás, jóval szerényebb körülmények, lényegesen kevesebb fizetéssel. De a „mamahotel” itt már nem érezteti ugyanazt a gondoskodást. Hiába hát, mindennek van előnye és hátránya egyaránt. Egyébként (nem mellékesen) a szülők 5-6 ingatlannal rendelkeznek (de egyet sem adtak gyerekeiknek).

Nagy a generációs - és korkülönbség köztük, későn született a kisebb gyerek. Sok a konfliktus, de mégis ott van a biztos, támogató környezet.

A sors furcsa véletlenje, hogy még aznap a városban pár percre összefutottunk a szülőkkel is, akik szintén a fiúkra panaszkodtak. „Olyan gyerek, felelőtlen, butaságokat beszél, folyton ingerült, sokat kiabál…”, és ami a legjobb: „nem költözhet el otthonról, mert nem tudna önállóan semmit se tenni.”

Érdekes volt hallani a több fél különböző véleményét. Valahogy nem tudom megérteni azt, hogy a húszas évei közepén járó gyerek miért ne költözhetne el. Úgy tűnik, hogy minden, amit kritizálnak a fiuk viselkedésében, személyiségében, azért valójában ők maguk okolhatók. Hiszen ők nem engedték soha sehova, rátelepedtek. Az időnként hangos, agresszív megnyilvánulás egy az egyben az édesapától tanult viselkedés. Hány szülőt hallok panaszkodni, hogy „Uram Isten, milyen lett a gyerek!”.  Érdekes módon még egytől se hallottam azt, hogy valamit elrontottak volna a nevelésen, egy-két dolgot nem így kellett volna csinálni, vagy egyáltalán bármi közük lenne ahhoz, hogy ilyen lett. Pedig hányszor, hány helyről kaptak figyelmeztetést, hogy nem kellene más bánásmódot alkalmazni a két gyereküknél csak azért, mert ekkora a korkülönbség (késői gyermek). Furcsa, hogy mindig mindenki más hibás, de ők maguk nem. Profira fejlesztették a technikát a kifogáskeresésben és mások hibáztatásában. Ugyanakkor érthető, hiszen sokkal könnyebb lelkileg feldogozni azt, hogy más a hibás valamiért, mindenért, mint azt, hogy mi hibáztunk.

Számomra a legfőbb tanulsága az egész történetnek és így az egész napnak az volt, hogy objektíven kell kezelni a helyzetet, amennyire csak lehet. Be kell ismerni saját hibánkat, és önismeretet sem árt fejleszteni.

Érettségi után elköltöztem otthonról, hiszen a közelben nem volt felsőoktatási intézmény, és mindenképp tovább akartam tanulni. Ez ugye azzal járt, hogy hétvégéim elmentek utazással. Eleinte – mivel kevés órám volt – többet jártam haza, sokáig minden hétvégén. Majd idővel, ahogy egyre több dolgom lett, valamint egyre önállóbb felnőtt lettem, a korábbinál is sokkal jobban igényeltem a privát szférát, a saját életemet. Érthető módon nem akartam minden hétvégén hazarohanni, majd másnap, harmadnap vissza az egyetemvárosba. Mivel alapból kisebb testvér vagyok, így a családnak ez már nem volt meglepetés. Az egyetemi diplomák megszerzése után, azonban újabb irányt vett az ingázás. Természetesen egy olyan fiúval hozott össze a sors, aki szintén nem abból a városból származott, ahol tanultunk, sőt kicsit megbolondítva az ügyet neki két egymástól is távoli településen élt a családja, rokonsága. Így összeköltözés után kezdődhetett az állandó program: hol egyikünk családjához, rokonaihoz, hol a másikéhoz kellett valami esemény, vagy csak egy szimpla látogatás miatt menni. Immár autóval szerencsére, nem tömegközlekedéssel. Szerencsére egyikünk se igényelte, hogy minden héten járjunk haza, így maradt egy-két nyugodtabb napunk, amit együtt tölthettünk. De kellenek is az ilyenek, főként a kapcsolat elején, jobban megismerni egymást, élményeket gyűjteni.

Mivel nem voltunk megelégedve a munkalehetőségekkel, munkahellyel, így mindketten keresni kezdtünk új állást az ország több részén is. Párom talált előbb, így ő költözött is. Én maradtam még egy évet ugyanott. Így az ingázás kicsit másképp alakult ebben az időben: szinte minden hétvégén úton voltunk: hol én mentem hozzá és a szüleihez, hol ő jött hozzám; volt, hogy egyedül mentem a szüleimhez, vagy mindketten mentünk a szüleimhez, vagy egyedül ment a távol lakó rokonokhoz, vagy mindketten, stb. Minden létező verziót kipróbáltunk. Fárasztó az biztos. Kicsit több mint egy év után költöztem is utána, hiszen több száz kilométereket utazni hétvégente elég kiábrándító.

Az igazi nagy probléma a gyermekek születése után adódott. Természetes, hogy mindenki mindig látni akarja az unokákat, de egyben nagyon zsúfolttá is teszik az állandó programok, a látogatások, az utazások a mindennapokat. Főként, ha közben a férj ingázik napi szinten a munkahelyére. Megint ott tartunk, hogy legalább kéthetente látni akarja mindkét nagyszülőpár az unokákat és a gyerekeiket, de mivel helyhiány (vagy egyéb programok) miatt nincs lehetőség arra, hogy egyszerre jöjjenek, így gyakorlatilag egyetlen egy hétvége se marad/maradna, amikor önmagunkban lehetünk, amikor barátokkal találkozhatunk, vagy egyszerűen elmenni valami jó kis programra. Kifejezetten amiatt is kellemetlen, mert szinte nincs olyan találkozó, amikor legalább egy apró dolog miatt ne lenne kellemetlen érzése az embernek. Mindig van valami, amit rosszul csinálunk, mindig van valami, amit szeretnénk (illetve a gyerekek szeretnének), de ők nem értenek egyet, vagy elfelejtik, vagy direkt nem azt csinálják, amit kérünk. Az állandó vendégvárásra készülés, az utazásra csomagolás alapvetően is rengeteg energiát vesz el, hát még ha a hangulat is feszült gyakran. Egyszerűen az egyik alkalommal már felmerült bennem, hogy olyan ez, mintha nem is a saját életünket élnénk. Igazodjunk állandóan mások igényeihez, alakítsuk úgy a napi/hetirendet, hogy mindenkinek megfeleljen. Elvárás, hogy minden közeli-távoli rokont is keressünk fel, mutassuk be a gyereket, hisz ők nem tudnak eljönni. Minden szabadidőnk elveszik. Örök mókuskerék. Még fiatalabbként, azt hittem majd a munka monotonitása lesz az idegeket felőrlő mókuskerék, de nem. Ez sokkal inkább az.

És hol a megoldás? Nem nagyon látjuk. Ha egy helyen lakna mindenki, akkor hétvégén-hétköznap folyamatosan szervezkednének (de jó is lenne minden másnap hallgatni, hogy mennyi mindent csinálunk rosszul). Amikor mindenki máshol lakik, akkor meg folyton utazás és vendégvárás minden hétvége. Természetesen teljes mértékben megérthető, hogy mindenki minél gyakrabban látni szeretné a gyermekét, a szüleit, az unokáit vagy nagyszüleit. Így is van ez jól, hiszen kellenek ezek a kapcsolatok, de miért bűn az, hogy az ember élni is szeretné a saját életét? Egy-egy nyugodt, meghitt hétvége, ahol a végre játszhatunk, nevelhetjük a saját gyerekünket. Amikor nem kell hajnalban kelni, hogy odaérjünk, vagy elkészüljünk, mire ők ideérnek. Egy-egy nyugodt este, mikor nem kaptunk aznap ötször idegbajt azért, mert nem értik, meg hogy miért csinálunk mindent másképp, mint ahogy ők csinálták régen. Jó a szoros családi kötelék, de csak akkor, ha tényleg megértő, támogató a családtagok közötti kapcsolat. Ellenkező esetben lehet, hogy többet árt a folytonos találkozás, mint használ.

Sajnos nem emlékszem, hogy mikor gyerek voltam, a szüleim hogyan oldották meg az ajándékozás problematikáját a nagyszülőkkel, közelebbi rokonsággal együtt.

Persze tudom, hogy egy ideig a Jézuska, a Mikulás és a Nyuszi sok-sok ajándékot hozott, nagy-nagy örömöt szerezve ezzel. Ráadásul mindenkinek volt sajátja: a mama nyuszija ezt hozta neked, kislányom. A másik mamáé pedig azokat… Emellett természetesen születésnapra, névnapra, gyereknapra is kaptunk meglepetéseket. Aztán egy idő után megtanultuk mindannyian, hogy Nyuszi, Mikulás, Jézuska helyett bizony a családtagoktól, rokonoktól jön az ajándék. Majd később, ahogy egyre idősebbek lettünk, áttértek a pénzre, édességre, virágra, gyümölcsökre, és csak a szülőktől kaptunk igazi tárgyi ajándékokat. Nekik könnyű volt, hisz ismerték az igényeket, illetve azt is, hogy mi van már meg.

Nem tudom, sosem kérdeztem, hogy a „pénz” előtti időkben, hogyan beszélték meg az ajándékvásárlást a nagyszülőkkel, nagybácsikkal, nagynénikkel, hogy tényleg azt kapjuk, amit szeretnénk, és ami még nincs.

Már igazi kiskamasz voltam, mikor a rokonságban újra lett pici gyermek. Emlékszem, hogy a szülei megvették előre a várva várt ajándékokat, elhozták, majd odaadták a nagymaminak és a rokonoknak, akik kifizették az árát, majd átadhattak egy szuper ajándékot a kicsinek, aminek felhőtlenül örült. De nemcsak ő, hanem örült mindenki, hiszen az a legfőbb, hogy boldog legyen a picike, nem igaz? Arról nem beszélve, hogy ezzel mellőzhetjük azt a stresszt, amit akkor tapasztalunk, mikor kétségbeesve próbáljuk kitalálni, hogy mi kellhet annak a kissrácnak, és vajon már van-e ilyen játéka?! De persze ne felejtsük el, hogy sokaknak nem is az a lényeg, hogy tényleg a jó, vagy a legjobb ajándékot adják, hanem maga a vásárlás, az agyalás, a keresgélés, a költekezés a cél. Na, ők sosem fogják ezt a technikát és az ezzel járó pozitívumokat megérteni, vagy boldog szívvel alkalmazni.

Most, hogy felnőtt, családos ember vagyok, sok-sok rokongyermeknek kell legalább évente egyszer-kétszer ajándékot vennem. Olyanoknak, akiket (és családjukat) alig ismerek, hiszen nem az én rokonságomhoz tartoznak, és évente egyszer-kétszer látom őket csak. Ráadásul rengeteg más embertől is kapnak ugyanekkor meglepetést. Ilyen esetben nagyon nehéz kitalálni, hogy mit is adjunk, és én személy szerint nagyon hálás lennék, ha néhány támpontot, esetleg egy listát készítenének.

Te jó ég! Leírva és visszaolvasva ezt elég kétes érzéseim támadnak. Minek elhalmozni a gyereket ajándékokkal, miközben más gyerekek éheznek, és nem jut egy kicsi meglepetés se a karácsonyfa alá? Sajnos ez már társadalmi elvárás sok esetben. Hiszen ha adunk valamit, kapni is fogunk, illetve, ha kapunk valamit, illik adnunk is valamit. „Mit szólnának, ha nem kapnának semmit?” (Velünk előfordult már, hogy a távoli rokonságnak nem küldtünk ajándékot karácsonyra, születésnapra, bár ők küldtek több mindent nekünk. Egyszerűen nem akartunk, nem tudtunk erre is költeni, ráadásul fogalmunk se volt, mit vegyünk.) Ha már tettünk, egy kis kitérőt ebbe az irányba, pont ez az egyik legnagyobb problémánk, ami az első gyermekünk születését követő időszakban tapasztaltunk. Első unoka, két dédimamánál is az első dédunoka, így mindent, amit értek megvettek. Eközben nekünk sajnos kis panellakásunk van (tároló és erkély nélkül), ahol bizony csak a legszükségesebb dolgok férnek el, különösen akkor, ha egy kis életteret is szeretnénk hagyni magunknak, és helyet a picinek mozgásra. Hát még több gyerekkel!  De nem panaszkodunk emiatt, örülünk, hogy egyáltalán ilyen körülményeket tudunk teremteni, hány családnak nincs ilyen otthona, vagy halmokban állnak a hitelek. A kis hely mellett egyébként az utóbbi években eléggé átvettük a minimalista életfelfogást, amit a nagyszülők gyűjtögető, „jó lesz az még valamire” hozzáállása abszolút értelmetlennek talál. Megkértünk hát mindenkit, hogy ne halmozzanak el felesleges ruhákkal (rossz méret, nem az évszaknak megfelelő, később meg már kicsi lesz…) és játékokkal. Majd úgyis mi megmondjuk, hogy mire van szükség, ismerjük a gyerkőcöket, adunk listát, lehet válogatni, melyen egész pici, olcsó dolgoktól a közepesig sok minden látható. (Persze nincs képünk több tízezres vagy még drágább tételeket kérni). Így tényleg mindenki örül, a gyerek nem a századik felesleges plüss játékot, formabedobót, babát, autót, bármit kapja, a nagyszülő/rokon elégedett, hogy örömet szerzett, a szülők pedig megkönnyebbülnek, hisz nincs egy újabb csetresz, vagy porfogó a lakásban. Így nem kell valahol megszabadulni a felesleges ajándékoktól potom pénzért, és nem nekünk kell kiadni arra az ajándékra, amit tényleg szeretne a gyerek, és mi is szeretnénk, ha azt pont megkapná.

Jónak tűnt az elmélet, de sajnos nagyon hamar elbukott. Bár az egyik nagyszülőpár követte a listát, de egyrészt képesek mindent megvenni róla, másrészt még azon kívül is vettek természetesen minden apróságot. Ez nagyon kedves dolog, de tudjuk, hogy nincsenek olyan helyzetben, hogy ezt megengedhessék maguknak. És nem is várjuk el, sőt! A másik nagyszülőpár viszont abszolút nem foglalkozott a listával, hisz ők amúgy is jobban tudnak mindent, és sokkal több pénzük is van. Egy-két apróságot pár száz Ft-ért megvettek, de egyrészt ez se olyan, amit vártunk, másrészt ezeket a kéréseket pont a szegényebb rokonoknak szántuk, hogy ők is vehessenek valamit. Emellett jó sok nem jó méretű, mintájú, színű ruhát, óriási, szörnyen drága játékokat adtak, amiket nem szerettünk volna. Hiába mondtuk, hogy azokat ne, hiába mondtuk, hogy mást szeretnénk, hiába ment el rengeteg idő a pontos listák összeállításával, gondosan figyelve arra, hogy mindkét nagyszülői pár, így mindkét rokonság listáján eltérő dolgok szerepeljenek, hogy nehogy mindenből kettő, három legyen. Bevallom, nagyon rosszul esett. Meg is fogadtam, hogy többet nem csinálok listát, hiszen minek pazaroljam erre az időm? Se rám nem figyelnek, se a listára, se a határozott kérésekre. Azóta a helyzet változatlan. Azt vesznek, amihez kedvük van, lényegtelen, hogy mi már vettünk, vagy éppen kinéztünk egy másikat. Így hiába van sok pénzük, ha nem adnak semmit, vagy mikor adnak, az sajnos a gyerekeket nem teszi boldoggá, nekünk meg nem segít (például egy bicikli, amit csak 3-4 év múlva tud használni. Ezt addig tárolni is kellene valahol, ráadásul ki tudja megmondani, hogy gyerek milyen biciklit vagy egyéb játékot szeretne 3-4 év múlva?). 

Nem segít? Miért írom, azt, hogy az nem segít nekünk? Alap esetben az lenne az ideális, legalábbis minden szülő azt szeretné, ha a gyermeke, és annak családja legalább olyan jólétben éljen mint ő, de inkább kicsit jobb legyen neki. Tanulhasson többet, jobban jöjjön ki anyagilag, könnyebb legyen neki az élet, stb. De azért ez nem sikerül mindig. Nem egy esetben a nagyszülők jobb körülmények között élnek, az anyagiak terén is jobb lehetőségekkel rendelkeznek. Persze ez nem meglepő, jobb esetben dolgoztak ezért 30-40 évet. És természetesen azt is tudjuk, hogy mindennek örülni kell, ha adnak valamit. „Ajándék lónak ne nézd a fogát.” Hálásnak kell lenni már azért is, hogy vannak nagyszülők, és időnként adnak valamit. Ezt én is tudom, remélem sokan mások is. De továbbra sem tartom azt szerencsésnek, hogy a határozott kérések ellenére, „csak azért sem azt adjuk, mert mi jobban tudjuk” szemléletet vallják és hangoztatják is. Ez több problémát is okoz: feszültséget a családtagok között. És visszakanyarodva a bekezdés első kérdésére: hogyan tudnának segíteni? Magunk is tudjuk, hogy egy pici panellakás nem ideális több gyerek felnevelésére, de egyelőre ennyit sikerült kigazdálkodnunk, amire nagyon büszkék vagyunk. Addig mégse várhattunk a gyerekvállalással, míg sikerül egy magas telek-és ingatlanárral rendelkező környéken – ahol élünk – egy családi házat venni, hiszen jócskán kicsúsztunk volna az időből. De a célt látjuk, nem adtuk fel. Jó lenne néhány év múlva valami tágasabb helyre költözni, esetleg egy kis udvarral, garázzsal stb. Ehhez viszont nem engedhetjük meg magunknak a költekezést, de azt sem várjuk el, hogy ebben anyagilag támogassanak. (Van, aki nem tud, van, aki nem akar.) Az viszont tényleg segítség volna, ha a gyerekeknek olyan ajándékot vennének, amit tényleg szeretne, használ, és nem nekünk kell erre is pénzt kiadni (például roller, megfelelő méretű bicikli, és még sorolhatnám.). De sebaj! Megoldjuk másképp! Ahogy egy volt főnököm is mondta: „örülök, hogy mindent önerőből szereztem meg, és nem kellett a nagyszülőktől támogatás, így nincs az az érzése az embernek, hogy tőlük kaptuk, így bármibe beleszólhatnak.”

Az alábbi történet egy ismerősről szól.

Éva Magyarország kevésbé fejlett részén él. A környéken elég magas a munkanélküliség. 7 gyerekes családba született, nem különösebben iskolázott, talán a szakmunkásképzőt elvégezte. Legidősebb testvérként mindig szorgosan igyekezett kivenni a részét a testvérei neveléséből, és hamar munkába is állt. Több mint 1,5 évtizede jött össze a jelenlegi párjával, akinek valamikor a húszas évei vége felé egy gyermeket is szült. A kezdetektől jól élnek együtt, a férfinek saját vállalkozása van, amiből bőven telik annyira, hogy megéljenek mindannyian, és megvehessenek minden fontosat, amire szükségük van. Ugyan nem BMW-vel vagy Mercedes-szel járnak, és nem 100 milliós házban laknak, de – különösen abban a környezetben – stabilan jó anyagi helyzettel rendelkeznek. Még úgy is, hogy miután terhes lett Éva, a férfi megkérte, hogy ne dolgozzon tovább, így több mint 15 éve az ő feladata a háztartás vezetése és a gyermek nevelése. Megtehetik, hiszen egy jövedelemből is kényelmesen boldogulnak olyan színvonalon, amin nem kellett változtatniuk az évek alatt. Éva pedig nem tudott volna lényegesen hozzájárulni a családi kasszához, ismerve a képzettségét és a környékbeli lehetőségeket. Így viszont az apáról levett minden gondot, stresszt, amit csak tudott, legalábbis a háztartással, gyerekkel kapcsolatos teendőket tekintve mindenképp.

Ki ne szeretne így élni? Engem például nőként nem zavarna, ha nem lenne szükség arra, hogy gyerek, gyerekek mellett én is robotoljak egy munkahelyen. Otthon lennék, úgy osztanám be az időmet, ahogy nekem és a családomnak a leginkább megfelel. Sok stressztől is megóvnám magam. Több időm jutna a család mellett saját magamra is, az egészségemre. Persze ez nem jelenti azt, hogy egész nap csak tv-znék, a háztartást vezetném és valamennyi időt a gyerekekkel és az apjukkal tölteném. Igyekeznék emellett a hobbijaimmal is foglalkozni, valamint képezni magam több területen. Unatkozni sosem tudtam, így biztosan feltalálnám magam. Sajnos azonban mi ezt nem engedhetjük meg magunknak. Nemhogy a gyerek, gyerekek mellett fontos az én keresetem, de még a terhességek ideje alatt is szükség volt a munkám folytatására.

De nem mindenki ért egyet az előbb említett véleményemmel, így például Éva anyósa és annak családja sem. Az évek során nem tudtak beletörődni, hogy Évának nem szükséges dolgoznia. Folyamatosan morogtak, és nem túl szépeket mondtak - többnyire a háta mögött, de mivel a látogatások elég gyérek és akkor is igyekeznek más programot (bevásárlás, fürdő stb.) választani, ezekkel is csökkentve az együtt töltött időt, így gyanítható, hogy ha nem is tud pontosan minden ilyen mondatról, gondolatról, azért sejti őket.

„ Mert Éva nem akar dolgozni…”

„Ingyenélő. Elvárja, hogy a férfi tartsa el.”

„Költekezik folyton, pedig semmit se keres!”

„Jajj, nehogy rá írasd a lakás felét, hisz csak a te pénzed van benne!”

„Lusta, nem kitartó, semmit se csinál, csak otthon ül és növeszti a seggét.”

„Semmihez sem ért!”

„Nem is képzett, mit tud tanítani a gyereknek? Milyen példát mutat neki?”

 „Már nagy a gyerek, nem kell rá vigyázni, miért nem dolgozik? Én bezzeg még nyugdíj mellett is dolgoztam.”

„Mi lesz vele, ha özvegy marad, vagy szétmennek? Majd megtudja, hogy dolgozni kellett volna!”

Az anyós már más korosztályhoz tartozik, kevésbé nyitott, eltérő felfogással rendelkezik – persze ez nem mentség. A sógor, sógornő és a rokonság több tagja viszont hasonló korú, de mindnek látszólag más az értékrendje, és egyszerűen nem bírják elfogadni, hogy így is lehet élni. Az ő világnézetükben elképzelhetetlen, hogy valaki ne dolgozzon, pedig elég visszamenni egy kicsit a történelemben, és látjuk, hogy a hagyományos női szerepek a háztartás vezetése, a ház körüli munkák és a gyerek nevelése volt, miközben a férfi volt (és ma is sok esetben az) a fő családfenntartó.

De ma valahogy elvárjuk, hogy az is dolgozzon, akinek nincs szüksége rá, vegyen el egy állást olyantól, aki tényleg rászorulna. Ellenkező esetben egy lusta munkakerülő – igen ezt a nézetet még az előző rendszerből hoztuk/hozták az idősebbek.

Sőt az is elvárás, hogy a szülés után fél, egy, másfél, de maximum két éven belül térjen vissza az anya a munkahelyére, a gyermeket pedig adja be bölcsődébe, amíg óvodába nem mehet. Emellett próbáljon minél többet keresni, lehetőleg közelítse meg a férj fizetését, így kevésbé fog ingyenélőnek, aranyásónak tűnni. Az pedig egyáltalán nem tekinthető munkának, ha csak háztartást vezet, és a gyerekekkel foglalkozik.

Helyes ez a hozzáállás, szabad így általánosítani? Természetesen nem! Ez egy újabb példa az örök elégedetlenségre, az irigységre és mások elítélésére. Sok ember úgy gondolja, hogy csak az az egyetlen helyes út, amin ő jár. Az ilyen viselkedés azonban csak a kapcsolatok megromlásához, elhidegüléséhez vezet.  Sokkal nyitottabbnak kellene lennünk, sokkal több elfogadást tanúsítani másokkal szemben.